(Magyar katonák karácsonya az orosz fronton 1942-ben)
A karácsony, mint a szeretet, az egymásra odafigyelés, a törődés és a meghittség ünnepe napjainkban, de ez nem mindig volt így, különösen nem a 20. században. Ugyanis ebben a száz évben két világháború is zajlott, ugye köztudott, hogy az első 1914 és 1918, a második pedig 1939 és 1945 között és ezekben az években is, ha a gyakorlatban nem is, de elméletben volt karácsony. A világ minden tájáról nagyon sok férfi a frontvonalakon töltötte e meghitt ünnepet ki kevesebb, ki több éven át, mert ugye a harcok nem szüneteltek, illetve nem is békültek ki feltétlenül az ellenfelek egymással. A lövészárkokban töltött karácsonyra két példát fogok most felhozni: 1. Az olasz fronton szolgáló magyar katonák karácsonya az első világháborúban 1915 és 1918 között, a 2. az orosz fronton szolgáló magyar katonák karácsonya a második világháborúban 1942-ben.
1915-ben Olaszország az antant oldalán lépett be az első világháborúba és nagyon gyorsan hadszíntérré is vált igaz, hogy a harcok végéig, azaz 1918-ig az Isonzó - Piave folyó közötti területen beragadt a front és itt zajlott az öldöklő küzdelem az osztrák-magyar-német és az olasz csapatok között. II. Vilmos német császár mondása, miszerint mire a falevelek lehullanak a katonák visszatérnek hazájukba az nem következett be sem 1914-ben, sem 1915-ben és egyre inkább kilátástalanok voltak a küzdelmek a felek között. Ennek ellenére mindenki tudta és érezte a december közeledtével a karácsony eljövetelét, így az ünnep hangulata egy kicsit belopódzott a lövészárkok mélyére is. A legtöbb fronton szolgáló katona nem térhetett haza karácsonykor, csak nagyon keveseknek volt ilyenben részük. Számtalan katona szenvedett a honvággyal és a szerettei hiányával és legtöbben a tábori lapok hasábjain üzentek haza üzenetekkel, versekkel, mint például egy ismeretlen katona is így tett: "Áll a vedetta [őrszem], szemével a holdra tekint, környüle ünnepi csend; belseje vágy-teli, s hő hadúri hűség fűti a lelkét. Szíve pediglen messzire vágy otthoni ünnepek, jöjjetek el!"
(Az olasz front 1915 és 1918 között)
Az ünnepi időszakra elnémultak a fegyverek, sok helyen mini karácsonyfákat is állítottak, valamint egymást is megajándékozták a katonák: „Igencsak bizonyos, hogy mihozzánk is ellátogat a Jézuska a fagyos decemberi éjszakán, s leteszi ajándékait. – írta a Bedrossfalvi Újság. – Jól értesült forrásból előre közölhetjük, hogy kinek mit hoz a Szeretet Istene. Íme, itt következik: a kommandantnak hosszú befehléket [parancsokat], az adjutantnak egy pihenőnapot, a 9. század parancsnokának két hordó heringet, a 10-ének jól kiképzett telefonistákat, a 11-ének díszes vendégsereget, a reknungszfürerlájfinántnak [számvevőtisztnek] vaskos havi számadásokat, a séfoficér úrnak egy gramofont… és végül, hogy el ne felejtsem: a provianttiszt úrnak semmit, ellenben ő fog adni mindnyájunknak.”
(Karácsonyfaállítás a lövészárokban az olasz fronton)
(Karácsonyi oltár)
Sőt arra is volt példa, hogy az osztrák-magyar-német és olasz katonák egymás lövészárkaiba dobtak át különféle ajándékokat egymásnak, mint például cigarettát vagy csokoládét, mivel a két lövészárok 10-20 méterre volt csupán egymástól. A tisztek és a parancsnokok tanácstalanul nézték a szembenálló katonák barátkozását. Lövetni nem mertek, mert a csapatok túl közel voltak egymáshoz, sőt helyenként össze is keveredtek. Attól tartottak, hogy a „fegyverletétel” ragályosan terjedni fog, s nem tudják majd visszaparancsolni katonáikat saját hadállásaikba, és rávenni őket, hogy újra öldössék egymást. Így nem nagyon tettek ellene semmit, hanem szemet hunytak inkább felette.
(Frontbarátkozás az olasz fronton 1916-ban)
A magyar királyi nagyváradi 4. népfelkelő gyalogezred V. zászlóaljának tábori lapja, az Isonzómenti Tárogató 1917 karácsonyáról számol be: „A harctéren töltötte zászlóaljunk a harmadik karácsonyt is. Örömmel mondhatjuk, jó kedvben, jó hangulatban, jó egészségben. Papp Jenő géppuskás hadnagy betanított a legénységgel egy betlehemi játékot, s derék bakáink igazán megkapóan, érzéssel, szépen adták elő a poétikus pásztorjátékot. […] Kiosztásra kerültek a hadsegélyező hivatal által kiküldött karácsonyi ajándékok, pipák, cigaretták, s egyéb apróságok. Ünnepi áhítattal énekelte a zászlóalj legénysége a vallási énekeket, s imákat mondott otthon maradt kis családjáért, kikre fokozott szeretettel gondolt ez estén. A zászlóalj zenekara víg magyar nótákkal szórakoztatta a legénységet, kiknek körében a tisztikar tagjai is megjelentek.”
(Salgó Richárd levele feleségének a frontról, 1917. december 24.)
Nagyon fontos volt, hogy erre az időszakra abba maradjon a fegyverropogás, mivel a katonák ezekből a meghitt pillanatokból tudtak erőt meríteni, ahhoz hogy tovább folytassák a küzdelmet és ne adják föl a reményt, hogy egyszer ők is hazatérhetnek családjuk körébe.
1942 év elején a német és a magyar katonai vezetés megállapodott egy 200.000 fős magyar sereg felsorakoztatásáról a Don-folyó mentén, ez lesz a második magyar hadsereg. A katonák és a családjuk mind tudta, hogy a karácsonyt a fronton mellett töltik a férfiak, így már jó előre elkezdtek gyűjteni nekik télre ruhákat, illetve élelmiszert, de ez sokszor meg sem érkezett hozzájuk.
(A keleti = orosz front 1942/43 fordulóján)
Az ünnepet megelőző napokban a honvédek nagy izgalommal várták az első levelek és csomagok megérkezését, melyek részben el is jutottak hozzájuk. A „szent este” meghittségét ugyan valamennyien másképpen élték át, de az otthonuk és szeretteik utáni vágyakozás, s a bizonytalan jövő mindannyiuk gondolataiban jelen volt. A székesfehérvári m. kir. „Szent István” 3. honvéd gyalogezred tatatóvárosi II. zászlóaljának egyik tisztese, Becsák László továbbszolgáló szakaszvezető korabeli naplóbejegyzései szerint a következőképpen telt el a december 24-i és az azt követő nap Dmitrijevka környékén:
„December 24. Ébresztő 4-kor. (…) Elindulunk. Útközben egyre közelebbről halljuk a puskák pufogását és a géppuskák kattogását. Egy gyülekező helyen megkaptuk az ásókat és csákányokat, de az állásba nem lehetett bemenni, mert az orosz jól belátja a terepet. (…) Hazamentünk, útközben a karácsonyfáról beszélgettünk, hogy az idén nem lesz. Este nagy öröm ért bennünket, 2 deci pálinkát kaptunk.
Óvári őrvezető kapott ma csomagot, az elsőt a századtól. Öröm gyúl a szívünkbe. Óvári mindjárt eltöri a süteményeket és a szakasz minden egyes tagjának ad belőle. (…) Különösen őneki volt karácsonya. Polgár hadnagy úr este lakása előtt beszédet intézett a századhoz. Este isteni csuda, megyek a tiszti szállásra, hát van karácsonyfa. Minden szakasz kapott egy kis ágat belőle. Mégis volt zöld águnk. Feldíszítettük a sajt aranyozott papírjával."
December 25. Karácsony első ünnepe. (…) Az istentiszteletet egy kétszobás házban tartottuk. Az egyikből a római katolikus vallású legénység kijött, felettük az ajtót és felzengett a „Krisztus Urunknak áldott születésén.” (…) Vagy tizennyolcan vettünk részt az istentiszteleten. Gondolatunk hazaszáll szeretetteinkhez, karácsony van… Két órakor sorakozó lapáttal, csákánnyal. Előtte fele levelet kiosztották. Hat darabot kaptam, közte fényképet, ez volt nekem Istenben bízó karácsonyom.
Mindenki, aki lapot kapott, vidáman ment kifelé. A bunkerokat a második vonalban a hóból kiástuk. Hideg, rideg pincehelyiségek fogadtak bennünket. Tüzet raktunk, de meleg nem igen volt. Hordtunk hozzá mindenfelé elbarangolva a fát, deszkát a berendezéshez… Éjjel két órakor indultunk haza. Szürkült már öt óra felé, amikor hazaértünk. Sok sóhaj, ami hazaszállt… Itten mindegy, hogy karácsony van-e, vagy egy szürke hétköznap.”
(Gyevica behavazott házai 1942 telén, Gyevica, ma Gyévocska a Don mentén található)
(Betlehemi katonák 1942 karácsonyán)
Lehetne még több levelet és írást is felidézni, de ebből is látszik, hogy próbálták egy kicsit becsempészni a karácsony hangulatát a frontra, mégha ez nem is lehetett pont ugyanolyan, mint otthon. És ugye tudjuk, hogy nagyon sokan nem tértek haza innen, mivel 1943 januárjában a magyar katonáknak nem sikerült feltartóztatniuk az oroszokat, akik bekerítették őket és sokan a harcokban meghaltak, megsebesültek vagy fogolynak elvitték őket. A 200.000 fős magyar hadseregből körülbelül 120.000-en nem tértek haza. Így már nem tudták megélni a háború utáni karácsonyokat szeretteikkel.
Hihetetlen dolgoknak tűnnek ezek, pedig ezek az események 80, illetve 100 évvel ezelőtt zajlottak, tehát nem is olyan rég, ha azt nézzük, hogy a történelem tudásunk az több ezer éves. Örülnünk kell annak, hogy nem ilyen körülmények között tudunk ünnepelni, hanem a szeretteink, a családunk, rokonaik és barátaink körében. Remélem, hogy soha, de soha nem ismétlődik meg az, hogy több ezer kilométerre távol a hazától férfiak milliói a lövészárkokban "ünneplik" a karácsonyt!
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált források:
- Völgyesi Zoltán: Karácsony a harctéren. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Budapest, 2015. https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/karacsony_a_harcteren (2022. 12. 21.)
- Karácsony az olasz fronton. Történelem portál, 2012. https://tortenelemportal.hu/2012/12/karacsony-az-olasz-fronton/ (2022. 12. 21.)
- Babucs Zoltán: Frontkarácsony a Don-kanyarban. Felvidék. Ma, 2013. https://felvidek.ma/2013/12/frontkaracsony-a-don-kanyarban/ (2022. 12. 21.)
