Mert így KEREK a világ!

(Őszirózsás forradalmárok 1918 október végén, forrás: Wikipédia)

Az alábbi cikkben a történelmi Magyarország széteséséről lesz szó. Kitérek majd az Osztrák-Magyar Monarchia és ezen belül Magyarország világháború utáni helyzetére, bomlására, a háború lezárását követő átalakulási kísérletekre, valamint a szomszédos országok támadásaira, a területi megszállásra és a fegyveres ellenállás mikéntjére.

A Monarchia és a történelmi Magyarország bomlása

1918 nyarának végére az Osztrák–Magyar Monarchia teherbíró képességének határára érkezett. A frontokon az egyre gyengébb ellátást és utánpótlást kapó hadsereg még óriási nehézségek árán kitartott, de a nélkülöző hátországban fokról fokra nőtt az elégedetlenség. A háború utolsó évében egyre sűrűbben fordultak elő sztrájkok és tüntetések, mind jobban erősödtek a háborúellenes, békét követelő hangok.

(A Magyar Szociáldemokrata Párt háborúellenes tüntetésre felhívó plakátja, forrás: NKP)

(Háborúellenes tüntetés Budapesten már 1917 nyarán, forrás: MúzeumDigitár)

Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodója, IV. Károly elkötelezett volt a hadiállapot beszüntetésében, de a feltétel nélküli győzelemre vágyó antanthatalmak már nem kívántak kompromisszumos békét kötni. Sőt, 1918 őszére eldöntött ténnyé vált, hogy a Monarchiát győzelmük esetén szétdarabolják, és kis szövetségeseiket (például csehek, szerbek és románok) jutalmazzák meg területeiből.

(IV. Károly osztrák császár és magyar király, forrás: elsovilaghaboru.com)

A magyar belpolitikai életben is jelentős változások történtek. A háborús országot vaskézzel irányító miniszterelnököt, Tisza Istvánt a király 1917-ben lemondatta. A következő szűk másfél évben az országot kisebbségi kormány irányította, de Tisza István továbbra is a háborús politika jelképe, valamint a parlamenti többség vezetője maradt.

(Tisza István 1917-ben, forrás: Wikipédia)

Vele szemben a háborúellenes, pacifista politika legjelentősebb képviselőjévé Károlyi Mihály gróf, a Függetlenségi és 48-as Párt vezére vált. Károlyi nemcsak a békét sürgette, hanem elsőként a hagyományos magyar politikai elit soraiból jelentős társadalmi reformokat (például földreform, általános választójog bevezetése) is zászlajára tűzött. Nem meglepő, hogy az elkeseredett társadalomban népszerűsége folyamatosan növekedett, és egyre inkább őt tekintették a vágyott béke szimbólumának.

(Károly Mihály parlamenti képviselő, a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt tagja, a háborúnak végig az ellenzője volt, forrás: SZTE Elektronikus Tananyag Archívum)

1918 őszén a balkáni front átszakadt, és a francia–szerb haderő akadálytalanul nyomulhatott az ország déli határai felé. A katonai helyzet válságossá vált, a frontokra indított új csapatok számos esetben fellázadtak, és az országon a pánik kezdett úrrá lenni. E körülmények között mondta ki Tisza István – 1918. október 17-én az országgyűlésben –, hogy „ezt a háborút elvesztettük”, és nemzeti együttműködésre szólított fel az ország területi integritásának (egységének) megőrzéséért.

Eközben a nemzetiségek a megrendülő Monarchia helyett már az önálló államiságra készültek. Az uralkodó császári rendelettel szövetségi állammá alakította a Monarchia nyugati felét (vagyis a Lajtán túli birodalomrészt). Felkérte az egyes népeket, hogy alakítsák meg a maguk vezetésére hivatott nemzeti tanácsaikat. A király azonban intézkedésével nem tudta már feltartóztatni a folyamatokat. Politikai lépése inkább gyorsította a felbomlást: október utolsó napjaiban gyors egymásutánban a Cseh, a Délszláv, sőt az Osztrák Nemzeti Tanács is kikiáltotta népe függetlenségét, így a Monarchia – bár hivatalosan nem mondták ki – szétesett.

A forradalmi átalakulás kísérlete

Október 23-án Wekerle lemondott a miniszterelnöki posztról és egy koalíciós kormány felállítására tett javaslatot. Innentől kezdve az események azonban még inkább felgyorsultak és tulajdonképpen egy hét alatt elsöpörték a fennálló politikai struktúrát. Időközben október 24-én megalakult a függetlenségi, a radikális és a szociáldemokrata párt vezetésével a Magyar Nemzeti Tanács, amely egy háborúellenes, a wilsoni elvekben (a népek önrendelkezésében) bízó testület volt a többi nemzetiségi tanácshoz hasonlóan.

Ennek a tanácsnak az elnöke Károlyi Mihály lett és megfogalmazták a követeléseiket: “A képviselőház azonnali feloszlatása. Új választás az általános, egyenlő és titkos, a nőkre is kiterjedı választójog alapján.” Majd: “A népek önrendelkezési jogát a wilsoni elvek alapján biztosítani kell az ország nem magyar ajkú népeinek, attól a reménytől áthatva, hogy Magyarország területi integritását ezek az elvek nem veszélyeztetik, de biztosabb alapokra helyezik.” Mindehhez járultak a különbözı szociálpolitikai követelések – “a fenyegető éhínség elhárítására”.

(A Magyar Nemzeti Tanács 1918 november elején, forrás: Wikipédia)

IV. Károly nem bízott a radikalizálódó tömegek által követelt Károlyiban, így vonakodott kinevezni. Végül teljhatalmú megbízottként a népszerű tábornagyot, rokonát, József főherceget küldte Budapestre.

(József főherceg, forrás: Wikipédia)

A sztrájkok ekkorra már általánossá váltak, a tüntetések egyre fokozódtak, és a helyzetet súlyosbították a tömegével (fegyveresen) hazatérő katonaszökevények. Október 28-án a tömeget már csak fegyverrel lehetett feltartóztatni (lánchídi csata), végül pedig már a karhatalom is megtagadta az engedelmességet. A tüntetések 1918. október 30–31-én forradalmi jellegű megmozdu­lásokba torkollottak. Az éjszakába átnyúló események nyomán József főherceg Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké. Ugyanezen a napon – feltehetőleg a Budapesti Katona­tanácshoz köthető – katonák lelőtték az otthonában ­Tisza Istvánt, akit a háború fő felelősének tartottak.

(Forradalmárok Budapesten, forrás: Wikipédia)

Belpolitikai kísérletek

Károlyi Mihály Magyarország történetének egyik legválságosabb pillanatában lépett az ország élére. Rengeteg megoldandó problémával találta magát szembe: le kellett zárni egy vesztes háborút, és gyakorlatilag a semmiből kellett megteremteni az önálló magyar államiság minden elemét (például pénz, diplomácia, hadsereg). Emellett kezelni kellett a felszínre törő nemzetiségi kérdést, illetve megoldani az évtizedek óta fokozódó társadalmi feszültségeket. Valószínűleg mindez Károlyinál nagyobb formátumú politikusok számára is szinte lehetetlen feladat lett volna.

A hivatalba lépő új kormány – amely koalíciós kormányként működött – 1918. november elején jelentős társadalmi támogatottságot élvezett. A belpolitikai kérdések közül elsőként az ország közjogi helyzetét kellett rendezni.

November 13-án IV. Károly felfüggesztette a királyi jogainak a gyakorlását – – azaz a szó szoros értelmében nem mondott le, de az adott pillanatban ezt mégis így értelmezték. Ennek alapján a munkás- és katonatanácsi küldöttekkel kibővített Nemzeti Tanács 1918. no­vember 16-án kikiáltotta a népköztársaságot. Később a döntést azonban sem népszavazás, sem választott országgyűlés nem erősítette meg. Az államfői tisztséget csak 1919. januárban vette át Károlyi Mihály, addig miniszterelnökként irányította az országot (a kormány élén utódja Berinkey Dénes lett).

IV. Károly nyilatkozatának szövege: 

"Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.

Kelt: Eckartsau ezerkilencszáz tizennyolc, november hó tizenharmadikán.

Károly"

(A köztársaság kikiáltása a Parlament előtt 1918. november 16-án, forrás: NKP)

Károlyi elvi síkon ragaszkodott Magyarország területi integritásához, nem kívánt területeket feladni. Bízott abban, hogy egy bőkezű nemzetiségi politikával, valamint az antant támogatásával sikerül Magyarország nemzetiségeit megnyerni, és az országot egyben tartani. E reményében is gyorsan csalatkoznia kellett. Jászi Oszkár a nemzetiségeknek Magyarországon belül széles körű politikai autonómiával bíró, önálló egységeket ajánlott (a korábbi horvát különállás mintájára). Az ajánlatot egy-két évtizeddel korábban bizonyára elfogadták volna, de a világháború végén a nemzetiségek maximális nemzeti céljaikat kívánták elérni, azaz a függetlenséget és csatlakozást az anyaországokhoz.

(Jászi Oszkár "Keleti Svájc " tervezete, forrás: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet)

Az ország ínséges helyzetével szemben a kormány tehetetlen volt. A politikai reformok útján azonban (a rendelkezésére álló jó szakértői gárda segítségével) előrehaladhatott. Számos törvényjavaslatot és rendeletet  készítettek elő és fogadtak el, mint például az új választójogi törvény, amely alapján minden bármelyik magyar nyelven írni-olvasni tudó 21 éven felüli férfi és 24 éven felüli nő szavazati jogot kapott. Az új törvény alapján tartandó általános választásokat 1919 áprilisára tűzték ki. 

Törvénybe iktatták a sajtó-, az egyesülési és gyülekezési szabadságot. A háború következtében az összeomlás szélére sodródott gazdaság, a tömegessé vált nyomor és infláció körülményei között vezették be a szociális reformokat: a munkanélküli-segélyt, az adóhátralék elengedését, a 14 éven aluli gyermekek foglalkoztatásának betiltását, emelték a béreket, a leszerelt katonáknak jelképes végkielégítést adtak, tervezték a nyolc órás munkanap bevezetését és a társadalombiztosítás kiterjesztését. 

Szintén hatalmas tömegek elemi igénye volt a földreform megvalósítása. A kérdés súlyát jelezte, hogy novemberben országszerte földet követelő paraszti megmozdulások indultak, amelyeket csak karhatalom bevetésével sikerült leverni. Egy igen ígéretes földreformtervezetet dolgoztak ki, de azt nemcsak a közvetlenül ellenérdekelt nagybirtokosok, hanem a kormányban egyre nagyobb súlyt képviselő szociáldemokraták is ellenezték, ugyanis nem akarták a magántulajdont erősíteni a földreformmal. Így végül az erről szóló néptörvényt ugyan kihirdették, sőt Károlyi megkezdte a maga birtokán a földosztást, de a földreformot nem tudták végrehajtani – jelentős részben saját politikai szövetségeseik ellenállása miatt. A földreform elmaradása miatt a széles paraszti tömegek támogatását elveszítette a kormány, ami pedig bármilyen sikeres politika elsődleges előfeltétele lett volna.

(Károlyi Mihály kápolnai birtokán megkezdi a földosztást, forrás: Filmhíradók Online)

1918 késő őszén a közellátás terén megmutatkozó hiányosságok formálták leginkább a városi tömegek hangulatát. E téren is igen szűk volt a kormány mozgástere, ugyanis a szomszédos országok és az antant blokád alatt tartották az országot. 1918 decemberére elfogyott a szén, így komoly ellátási zavarok voltak. Februártól már be kellett vezetni a hús- és zsírtalan napokat. Ilyen körülmények között a kormány népszerűsége meredeken zuhant.

Károlyitól jelentős számban fordultak el saját korábbi párttársai is, így a kormány egyre inkább balra tolódott, és a szociáldemokraták befolyása erősödött. Néhány hónapos zavar után az ellenforradalmi-nemzeti erők is szervezkedni kezdtek. Társadalmi szervezeteket hoztak létre (például korábbi tisztek megalapították a Magyar Országos Véderőegyletet – MOVE), a pártok közül pedig elsőként a Keresztényszociális Néppárt lépett fel nyíltan ellenzéki programmal, de Bethlen István gróf is új pártot alakított (Nemzeti Egység Pártja).

(Bethlen István gróf, forrás: Bárka)

Nem csak a jobboldali ellenzék szerveződött meg. 1918 novemberében küldték Magyarországra Moszkvából Kun Bélát és csoportját (többnyire korábbi hadifoglyok voltak, akik átvették a bolsevik ideológiát). Megszervezték a Kommunisták Magyar­országi Pártját (KMP), és nagy példányszámú újságot (Vörös Újság) is indítottak. A KMP osztályharcot hirdetett, és az ország lenini elveken alapuló átalakítását tervezte.

Kun Bélát és néhány társát végül letartóztatták, de néhány nap múlva már a börtönből szabtak feltételeket a szociáldemokratáknak az együttműködésre.

(Kun Béla, forrás: MúzeumDigitár)

(A Kommunisták Magyarországi Pártjának jelképe, forrás: Wikipédia)

Külpolitikai elképzelések és kudarcok

A közvélemény Károlyi Mihály korábbi antantbarátságát látva úgy vélte, hogy az új kormány el tudja hárítani a közeledő katasztrófát – e reményt maga Károlyi is táplálta kijelentéseivel. A miniszterelnök feltétlenül bízott a wilsoni elvekben (például a nem­zeti önrendelkezésben), ami természetszerűen vonta maga után a háború végén okkal népszerű pacifizmust is. Károlyi úgy gondolta, hogy nem (katonai) ellenerőt felmutatva, hanem a békekonferencián, tárgyalóasztal mellett – az antant jóindulatában bízva – lehet megvédeni a magyar érdekeket.

Minthogy a Károlyi-kormány letett bármilyen szervezett ka­to­nai ellenállás lehetőségéről, így a hadsereg általános leszerelése mellett döntött. Ekkor hangzott el a vezérkari ezredesből néhány napra honvédelmi miniszterré vált Linder Béla kijelentése: „Soha többé nem akarok katonát látni!”

Károlyi a wilsonizmussal azonban egy naiv külpolitikai ábrándnak rendelte alá az ország sorsát. Az antant ugyanis egyfelől már 1918 őszén sem tekintette mérvadónak a wilsoni elveket, másfelől legyőzött, ellenséges államként kezelte Magyarországot, és szövetségeseinek tekintette a formálódó utódállamokat. Károlyi nem ismerte fel, hogy a wilsoni elvek nem érvényesültek a tárgyalások során, helyettük a francia nagyhatalmi politika dominált a térségben. A párizsi diplomácia a kezdetektől látványosan támogatta a szerb, a cseh és a román kéréseket, és szemet hunyt katonai lépé­seik felett.

Az ország megszállása

Az ország nemzetközi helyzetét a világháború végén elsőként a még az Osztrák–Magyar Monarchia nevében, 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszünet rendezte. E dokumentum az olasz fronton állapított meg fegyverszüneti (demarkációs) vonalat, a Monarchia többi területét érintetlenül hagyta.

A Károlyi-kormány azonban annak érdekében, hogy megelőzze az ország megszállását, illetve saját tekintélyét növelje, felvette a kapcsolatot a balkáni francia erők parancsnokával. A belgrádi tárgyalásokon Károlyi eredménytelenül próbált hatni az antant tábornokára, aki a szerb és a román érdekeknek megfelelően jelentős területek kiürítését köve­telte. November 13-án Belgrádban egy fegyverszüneti delegáció aláírta a megállapodást, amely a padovainál már jóval előnytelenebb feltételeket tartalmazott: teljes Dél-Magyarországot (például Pécs, Szabadka), illetve Dél-Erdélyt és Székelyföldet ki kellett üríteni és átadni a szomszéd országoknak.

(A Monarchia helyzete 1918 október-november folyamán, forrás: Trianon Múzeum)

A szerb haderő gyorsan birtokba vette a neki ítélt terü­letet (köztük ma Magyarországhoz tartozó városokat is – például Pécs, Baja), és a románok is megindították támadásukat. Mindkét haderő jelentős nehézségekkel küzdött; a román haderő hadianyagát elvesztette, a szerb haderő évek óta folyamatos harcban állt. Vagyis nem jól felszerelt és frissen feltöltött alakulatok törtek be Magyarországra. A román előrenyomulás nem állt meg a belgrádi egyezmény által kijelölt vonalnál, hanem azon – a bukaresti francia antantmegbízott felhatalmazásával – átlépve fokozatosan Erdély teljes területét elfoglalták.

(Román előrenyomulás 1918-1919 folyamán, forrás: MTA BTK Történettudományi Intézet)

A csehek nehezebb helyzetben voltak, hiszen államuk teljesen újonnan alakult meg, így hadseregük (olasz tisztek vezetésével) is csak igen lassan szerveződött. Ennek ellenére ők sem késlekedtek, és a rendelkezésükre álló erőkkel elkezdték Magyarország felvidéki területeit megszállni. 1918 novemberében a Felvidéken tartózkodó csekély magyar haderő is sikeresen tudta megállítani a cseh alakulatokat, de a Károlyi-kormány itt is elvetette a fegyveres ellenállást. De­cemberben egy párizsi antantdöntés jelölte ki a csehekkel szembeni demarkációs vonalként nagyjából a mai határt, amelytől északra eső területeket a magyar kormánynak ki kellett ürítenie.

(Demarkációs vonal a Felvidéken, forrás: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet)

(A Felvidék csehszlovák megszállása, forrás: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet)

Az utódállamok a területszerzést nemzetgyűlésekkel próbálták legitimálni (szlovákok – Turócszentmár­ton, október 30.; szerbek – Újvidék, november 25.; románok – Gyula­fehérvár, december 1.). Ezek zavaros körülmények között, spontán módon (nem előre meghirdetett választás útján) megtartott rendezvények voltak, és csak a nemzetiségek részvételével zajlottak.

A fegyveres ellenállás kérdése

1918 őszén a Monarchia utódállamai minden rendelkezésükre álló erővel támadást indítottak Magyarország ellen. Céljuk az volt, hogy a békekonferenciát kész helyzet elé állítva, katonai erővel vegyék birtokba az igényelt területeket. Ebben a kritikus helyzetben Magyarország nem fejtett ki központilag szervezett ellenállást. A hadsereg leszerelése után nem tudtak egy új, ütőképes haderőt létrehozni, és a toborzás kudarcot vallott. Ez egyfelől magyarázható a magyar társadalom közönyével, fásultságával. Másfelől viszont a kormány nem is igazán törekedett a katonai ellenállásra. 

Az ellenállásra csak elszórtan akadt példa. Leghíresebb kísérlet a Székely Hadosztály megszervezése volt, amelyet Kratochvil Károly vezetett. Kratochvil használható haderőt alakított ki, de Budapestről gyanakodva figyelték kísérletét, és nem is kapta meg hozzá a szükséges támogatást. A Székely Hadosztály 1919. január és április között sikerrel tartotta az Erdélyből kivezető hágókat és folyóvölgyeket. Később azonban a román túlerő meginduló támadását a létszámban és felszereltségben is jóval kisebb alakulat már nem tudta feltartóztatni.

(A Székely Hadosztály katonái Szatmárnémetiben, forrás: Wikipédia)

Az időszakban nemcsak Erdélyben sikerült elérni részsikereket. Helyi, jól szervezett ellenállásra a legnevezetesebb példa Balassagyarmat esete. Itt 1919. január 29-én a helyi lakosság, valamint a közelben állomásozó két magyar század kiverte a települést megszálló cseh erőket. Minthogy a csehek a Balassagyarmaton áthaladó vasútvonalat kívánták megszerezni, így joggal feltételezhető, hogy ezen ellenállás híján a település ma Szlovákiához tartozna. Nem véletlen, hogy később Balassagyarmat megkapta a „Civitas Fortissima”, azaz „legbátrabb város” megtisztelő címet.

(A harcoló katonák Balassagyarmaton, forrás: Honvédelem)

(A felfegyverzett lakosság, forrás: Honvédelem)

Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!

Felhasznált források:

- Az Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország szétesése. Történelem 11. IV. Az átalakulás évei. https://www.nkp.hu/tankonyv/tortenelem_11_nat2020/lecke_04_013 (2024. 07. 05.)

- Az első magyar "népköztársaság". https://mertigykerekavilag.blog.hu/2023/11/16/az_elso_magyar_nepkoztarsasag (2024. 07. 05.)