1946. április 27-én 60 család indult el vasúttal a Jászságból a Fejér megyei Nagylókra egy jobb élet reményében. Köztük a rokonaim is a dédnagyapám és rokonai, akik a szegénység elől "menekültek" Jászárokszállásról föld és munka reményében. Tehát fontos hangsúlyozni, hogy őket nem a kommunista hatalom telepítette ki a Jászságból, hanem önként költöztek el! Az alábbi cikk erről az elköltözésről és az ottani életkörülményekről szól. A cikknek a forrása dédnagyapámtól (idősebb Kerek Béla) származik, akit a 75. születésnapja alkalmából kérdeztek a nagylóki időszakról. A szövegben megemlítésre kerül több alkalommal egy Kerek Manó nevű személy, ő dédnagyapámnak a testvére volt.
(Idősebb Kerek Béla fiatal korában, forrás: ifjabb Kerek Béla)
Nagylók
„A község elnevezése személynévből keletkezett magyar névadással. A Nagy-előtag megkülönböztető szerepű. Az írott forrásokban a XV. századtól ismert, a Hantos-széki kun kapitányság része. A XVII. századtól több nemesi család birtokolja. 1872-ben külterületi lakott helyekből szerveződött községgé. Jelenlegi népessége 1134 fő.”
A II. világháború után nagyszabású terület és közigazgatási rendezés zajlott le Nagylókon, illetőleg Nagylók térségében. Ekkor még Kislók, helyesebben Kislókpuszta is Nagylókhoz tartozott. Még 1945. tavaszán létrehozták a földigénylő bizottságot, amely meg is kezdte a földosztást. Földalapba kerültek a következő nagybirtokok: Sennyei Ferenc 1.163, Hunyady Ferenc 2.693, Zichy György 343, Semsey Lászlóné 1.310, Nagy Gyula 1.151 és Meszlényi Pálné 835 kat. hold területű ingatlanai. Ezeket megváltással lehetett igénybe venni, ami azt jelentette, hogy a birtokok árát az állam megtéríti a tulajdonosoknak. Az új gazdák számára a telekkönyvi végzések 1947 december 7-én érkeztek meg. Az ünnepélyes kiosztást december 20-án végezték el. Az ünnepséget a községi előljáróság rendezte, de képviseltette magát a Nemzeti Bizottság is.
Nagylók határában két telepes község is alakult: az egyiket Nagyhantoson, a másikat Kislókon alapították. Nagyhantosra Sirokról és Jászfényszaruból érkeztek telepesek, összesen 79 család, de a megalakult Újhantosra helyi gazdasági cselédeket is telepítettek.
Kislókra (kb. 10 km Nagylóktól Sárbogárd felé) Jászárokszállásról 24 család érkezett és itt telepítették le az uradalom 83 gazdasági cselédjét. Sárbogárdról 1946-ban 106 család kérte Kislókra az áttelepítési engedélyt. A kislóki telepítési tervet 1946. március 22-én hagyták jóvá. A község belterülete 96 kat. hold lett, a közigazgatási terület pedig 4.015 kat. holdra terjedt ki. Kislók belterületén 212 házhelyet parcelláztak és 153 ház építését kezdték meg. Kislókon az uradalmi épületek közül a tisztilak, a magtár, a leventeotthon, a gépház és az iskola épülete megmaradt.
A település vasúton 74 kilométerre van Budapesttől. Utazás közben próbáltam elképzelni, mit is érezhettek, hogyan is gondolkodhattak az idetelepülő árokszállásiak több mint 50 évvel ezelőtt, amikor hosszú útjuk után közeledtek új otthonuk felé. Szerintem tele voltak bizakodással, egy szebb, boldogabb jövőbe vetett hittel, ugyanakkor kétségek is gyötörhették őket, valóban jól döntöttek-e, amikor elhagyták a megszokott környezetet, a világ közepét jelentő Árokszállást. Optimizmusuk nyilván keveredett a szomorúsággal, hiszen nem lehetett könnyű otthagyni a szülőföldet.
Amikor leszálltam a vonatról és szétnéztem, úgy éreztem mintha már jártam volna itt, pedig most voltam életemben először errefelé. Ezt az érzést azzal magyaráztam, hogy az állomás épülete és környezete határozottan hasonlított az árokszállásihoz, ráadásul itt sem szállt le rajtam kívül a kutya sem. Sehol sem találtam azonban otthoni "díszletünket", a jó öreg Mátrát.
Az állomástól szétnéztem minden égtáj felé, majd elindultam nyugat felé, arra amerre házakat láttam, gondolván ott van a falu. Ott is volt, de mint utólag kiderült, ez a rész olyasmi volt Nagylókon, mintha Árokszállás központját a Szent István telepen kerestem volna, csak éppen itt nem a patak, hanem a vasút volt az elválasztó. Mikor már elég sokat bandukoltam és nem láttam se templomot, se községházát, se semmit csak lakóházakat, megláttam egy atyafit amint a kerítést támasztotta belülről, és nyilvánvalóan azt nézte, hogy kerül ide és mit kereshet ez a jóember errefelé. Megkérdeztem tőle, merre van a polgármesteri hívatal, mire útbaigazított, hogy menjek vissza az állomáshoz, keljek át a síneken, mert a falu központját arra találom, csak éppen eltakarja az erdő, s ezért nem láthattam amikor leszálltam a vonatról. Ha már így összejöttünk, megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy annak idején Árokszállásról sokan idetelepültek. "Már hogyne tudnék róla" - válaszolt az emberem, majd jött a megdöbbentő folytatás: "Talicskatologatónak csúfoltuk őket, amikor idejöttek." Kérdeztem kiket ismer, vagy ismert közülük. Bagi, Nagypál, Sípos nevezetűeket sorolt fel, majd kiderült, hogy Kerek Manót is ismeri. Hozzáfűzte azonban, hogy "Erre bennszülöttek laknak, nincs idegen." No, ez a terminológia egy kicsit sokkolt, úgy, hogy el is köszöntem emberemtől. Az élet a legnagyobb regényíró. Nem gondoltam volna, hogy a volt cselédek lenézik a szabad jászok utódait. Még a "fáskerti" részen találkoztam egy idősebb asszonnyal. Köszöntem, majd megkérdeztem tőle, tud-e az ideszakadt jászokról. "Óh, igen, sokan vannak." Szószerint ez volt a válasza, amiből azonnal igazolva láttam amit az ember mondott, nevezetesen ezen a részen tényleg nem laknak árokszállásiak, mert ez az óigenezés ez aztán abszolúte nem jellemző a jászokra.
Hála a Polgármesteri Hívatal gondos előkészítő munkájának, bebocsátást nyertem az Árokszállásról elszármazott Kerek Manó Józsefék takaros otthonába. A barátságos házigazda (édesanyja: Nagy Mária) 1930-ban született, Budapesten, kedves felesége, Palócz Sarolta pedig ugyancsak 1930-ban született Jászárokszálláson, ahol a Somogyi utcában laktak. A Kerek családban nagy hagyományai voltak az Emánuel keresztnévnek. Olyannyira, hogy házigazdám édesapja - aki természetesen szintén Emánuel volt - azt mondta, hogy ha lány lesz, akkor is Emánuel lesz (Laci és Béla után). A Röck Szilárd utcai kórházban azonban nagy zavart okozott az Emánuel név, úgy, hogy hosszas tanakodás után Manó lett belőle. Ebből azután később lettek bonyodalmak, mert Nagylókon többen kérdezgették suttyomban Sárikát, hogy nem zsidó-e a férje.
A Kerek család
Még otthon Árokszálláson a Városkert és a Somogyi utcában lakott a Kerek család. Kerek Manó elmondta, hogy nagy szegény község volt születése idején Árokszállás. Nagy volt a munkanélküliség, kubikos munkára jártak sokan, illetve azok, akiknek jutott munka. Sok volt a mezőgazdasági cseléd, az agrárproletár. A hadiipar fellendülésével, 1937-38 tájékán valamit javult a helyzet. Az I. világháború után orosz hadifogságot is megjárt édesapa 1944. december 4-én meghalt. A három fiúval egyedül maradt az édesanya. A II. világháború befejeződése után, 1945-ben sok árokszállási - köztük Kerek Manó is - vett részt a fővárosi romeltakarításban, vagy például a Kossuth híd építésében, a felrobbantott hidak roncsainak kiszedésében.
Életük jobbrafordulását a földosztástól, a tulajdonukba kerülő föld megművelésétől várták.
Erről Veres Péter is tartott Árokszálláson, a Munkáskörben előadást. Tőle szereztek tudomást a Fehér megyei, nagylóki telepítésről. Hatvan család jelentkezett ide. A Kerek családnak nem volt idegen a gondolat, hiszen a Tolna megyei Iregen már éltek rokonok, például Nagy József és Béla.
Kerek Manóék nyolcan voltak testvérek. A hat idősebbik testvér már házas volt, ki Árokszálláson, ki pedig Pesten élt már ekkor. A nagylóki áttelepülésre özvegy Kerekné Béla és Manó fiával vállalkozott.
A költözés
El is indult 60 család két vasúti szerelvényen 1946. április 27-én az ígéret földjére, Nagylókra. Akinek volt, az az állatait (tehenet, lovat, disznót, baromfit) is vitte magával. Az utazás a szénhiány miatt majdnem egy hétig tartott, össze-vissza tologatták a szerelvényeket a különböző állomásokon. Végül május elsején érkeztek meg Nagylókra, a célállomásra. (Nagylók ekkoriban még valójában Nagylók-puszta volt, alig volt ott pár öreg ház, szántóföld volt szinte az egész, a falu csak 1950. után kezdett kiépülni.) A régi grófi cselédek is kigyüttek az állomásra. Nagylók ugyanis grófi birtok volt, a másik oldal Szilfa-major pedig állami tulajdonban volt. Amikor végre megérkeztek a vasútállomástól mintegy 5-6 kilométerre lévő Erdőmajorba és meglátták a szállásuknak kijelölt birka és ökör istállót, amelyben 1,5 méter magasságban állt a trágya, lett nagy riadalom. Az asszonyok összefutottak, sírtak-ríttak, hogy ők ezt nem tudták, ők nem látták ezt a helyet előre, forduljunk vissza, menjünk haza - kiabálták.
Az élet Nagylókon
Szerencsére az emberek közt akadtak józan gondolkodású vezéregyéniségek, akik összehordatták a rétre a vesszőkosarakat, saroglyákat és egyéb alkalmatosságokat, majd kiadták a jelszót: Gyerünk mindenki, trágyát hordani!
Ki is takarították gyönyörűen az istállót, majd öt újjnyi vastagságban sárgafölddel le is tapasztották az aljzatot. Az erdőmajori istállóban 30 családnak jutott hely. Szekrényekkel kerítették le az egyes családok „szobáit”.
A másik 30 család - köztük Kerek Manóék is - a Józsefmajorban lévő két emeletes, üresen álló, nagy magtárban kapott szállást. Itt „csak” az volt a gond, hogy be volt szakadva tető...
Volt egy nagy, takarmányos pajta, amit a németek szétlőttek. Ezt lakás céljára is alkalmatosnak találták, csak éppen rendbe kellett hozatni.
Jött egy ács-kőműves brigád, segédmunkást persze nem hoztak magukkal, úgy, hogy a jövevényeknek kellett a segédmunkát bíztosítani, ha azt akarták, hogy egyről a kettőre haladjonak. Neki is ugrottak a munkálatoknak. Tégla közfalakkal szobát, konyhát és spajzot alakítottak ki az egyes családoknak.
Közben persze ott voltak a 2-3 éve műveletlen földek is, azaz jobban mondva az óriási gazzal benőtt ugar. Fogat se vót, csupán 4-5 ló összesen. Persze így is állati meló volt - ahogy házigazdám fogalmazott - rendbe tenni a fődet. Az uradalomnak azonban maradt három traktora. Ki is rendelték a három traktort szántani, de azokból kettő mindíg rossz vót. Fokozta a nehézségeket, hogy a helybeliek egyáltalán nem fogadták őket szívesen. Csángóknak nevezték őket és rendszeresen elszabotálták a segítséget. A szántást, vetést, fogatolást részben, vagy jórészt kézi erővel kellett végezni. Mégis csodálatos kukorica termést sikerült az első esztendőben produkálni. Ma is maga előtt látja Kerek Manó a hatalmas dinnyéket is, amik akkor teremtek.
Kenyerük nem volt. Búzát csak 46 őszén tudtak vetni. Sütöttek görhét, ették a málét. Még szerencse, hogy volt néhány tejet adó tehén. Nagy dolog volt, amikor 47 tavaszán két árpakenyérhez jutottak. A lisztet kézi darálóval állították elő.
Meghívták Péter bácsit (Veres Péter). Nem gyütt el. Egy minisztériumi alkalmazottat küldött le maga helyett, aki mondott nekik egy beszédet... A jó nép azonban még 49-ben is hittel, reménnyel volt tele. Rákosi 49-es, debreceni beszédében - többek között - azt mondta "Magyar paraszt! Amit leversz karót, azt az életed árán is mentsd meg!".......
Hát, Nagylókon is leverték a karót. Először kölest vetettek.
Hej, ha tudták volna... Amit elértek, azt otthon is elérték volna, sóhajtott fel Kerek Manó.
Öt-hatszáz öles főd jutott az osztáskor. Konyhakertnek való is akadt. Éjjel ásták fel. Zöldség, sárgarépa, krumli, ezután már nem lesz gond a konyhai nyersanyagokkal.
Egyszercsak jön a hír, hogy a sváb birtokok megmaradt lovai, tehenei bóklásznak gazdátlanul a határban. Állítólag angyalföldi telepesek csapták ki őket, hogy ne kelljen etetni a jószágot. Négy-öt ember rögtön lovaskocsira ült, hogy utána járjanak a dolognak.
Igaz volt a híresztelés. Ment a jegyző, ment a bíró. Meggyőződtek róla, hogy nincs gazdájuk a kóborló állatoknak, összeszedték és elhozták őket. Hatvan darab ökör, tinó, tehén, kisborjú talált új gazdára. Hama sorszámok a cédulákra, bele a kalapba, oszt gyühet a sorshúzás. Csikós Sanyi bácsi vót ekkoriban a vezető, de később leváltották, oszt Kóczány Balázs kapta meg a közösség bizalmát.
Kerek Manóéknak is jutott egy kis tőgyű kis tehén, aki aztán megháláta a törődést, tejre gyütt, annyira, hogy napi 8-10 liter tejet is adott.
Végülis, 1947 tavaszán eladták a Városkert utca 15. szám alatti házat. Béla bátyja 10 mázsa búzát vett Árokszálláson, Sárbogárdon meg egy szép, nagy, hasas ökröt vettek. Búza még nem termett, de 2 holdon jó lucerna termés volt. Lett ugyan sok takarmány, de jószág nem volt, így hát bekazlazták. A sárbogárdi piacon eladták a takarmányt, árán négy nagy süldőt tudtak venni meg egy használt szekeret. Az Állami Földalaptól kaptak ekét, fogast.
A három emse megellett, a malacokat eladták. Vettek két tinóborjút. Erős ökrök lettek. (Manóék a 10 kilométerre lévő sárbogárdi piacra gyalog jártak.)
Kaptak két darabban 10 hold földet. Hantos határában azonban rengeteg parlag föld volt. Szóltak a csősznek, aki egy liter borért hajalandó volt a kért 5 hold földet kimérni. Fától bokorig mért, lett is az ötből vagy 20 hold! Kukoricát, kölest vetettek. Óriási jó termés lett.
49 tavaszán még egy lovat is vettek.
Az építkezés leállt, mert időközben Kerek Manó bátyja, Béla megnősült. Az árokszállási András János lányát vette el. Kislókon építettek egy kis házat, majd Béla elment Pestre dolgozni vízvezetékszerelőnek, később pedig visszaköltözött Árokszállásra. Fiuk, Kerek Béla ma is Árokszálláson, a Városkert utcában lakik.
(Idősebb Kerek Béla 1993-ban, forrás: ifjabb Kerek Béla)
Kerek Manót 50 őszén elvitték katonának. Szinte haza került, mert Jászberénybe vitték. Az egyedül maradt anya kénytelen volt eladogatni a jószágokat. Manó három évig katonáskodott Birínyben, így csak 53 őszén került haza. Közben, 1952-ben megnősült.
Apósa már Tsz-tag volt Nagylókon, így került Kerek Manó is a szövetkezetbe. Volt tehenük, disznajuk, baromfiuk. Tojás, tejtermék volt bőven, sóra paprikára meg telt. Aki eladta a takarmányt, az szegíny vót, aki nem adta el, az jószágba fektette, s jobban boldogult. A Tsz-ben kocsisként, majd a tehenészetnél csírásként dolgozott Manó bátyánk. Ez utóbbit öt évig csinálta, egy napot se hiányzott! Később három évig a darálóban dolgozott. "Poros a dara, de píz vót..." Ezt követően tizenöt évig magtárosként tevékenykedett, ahol aztán kamatoztatni tudta a honvédségnél szerzett raktárosi ismereteit, tapasztalatait. Igaz, itt se prémium, se semmi nem vót. Végül 86/87-ben leszázalékolták.
Nekem mind a mai napig is élnek távoli rokonaim Nagylókon és környékén, tehát a jász és Kerek vér továbbra is jelen van a térségben!
(Idősebb Kerek Béla 2000-ben, forrás: ifjabb Kerek Béla)
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált forrás:
- Kerek Béla (Jászárokszállás, 75 éves), Veres László közreműködésével, 2001.
