(Rákosi Mátyás éltetése, forrás: Budavári történelemóra)
A nyár folyamán a blogomon főként oktatási célokra is felhasználható cikkek és bejegyzések fognak megjelenni, amelyeket mindenkinek ajánlok elolvasásra különösen a fiatalok számára, de az ismeretterjesztő cikkek sem maradnak el a jövőben!
A mai cikkben a Rákosi-korszakról lesz szó.
A Rákosi-korszak Magyarország 1945-1956 közötti történelmének szinte egészét lefedi. Szűkebb értelemben 1949 és 1956 közötti időszak kapcsán beszélünk a Rákosi-korszakról, de a folyamat már 1946-ban elkezdődött. Nevét vezetője, a sztálinista rendszerű totális diktatúrát kiépítő Rákosi Mátyás után kapta, aki 1947–48-ban került a hatalmi piramis csúcsára.
(Rákosi Mátyás Magyarország teljhatalmú vezetője 1948-től 1956-ig, forrás: Fortepan)
1. A hatalom végleges megszilárdítása
Miután Rákosiék egyeduralomra tettek szert a politikai életben, ezt legitimálni kellett. 1949 tavaszán új választást írtak ki 05.15-re. Ezen a névleg még létező kisgazdapárt és a parasztpárt együtt indult az MDP-vel. A listákat a kommunista vezetés állította össze, a választópolgároknak csak az a lehetősége maradt, hogy ezekre igennel vagy nemmel voksoljanak. Persze voksaikat a választási bizottságok meg is hamisíthatták, amit természetesen sok esetben meg is tettek. Aki nem ment el szavazni, az a későbbiekben kellemetlen következményekkel számolhatott. A kimaradók ellenére a választás így is „óriási” sikert hozott: a Népfront listája megkapta a szavazatok 96,27%-át. Ezután kezdődhetett meg az új népköztársasági alkotmány megalkotása.
Az alkotmány szövege szerint a Magyar Népköztársaság „a munkások és a parasztok állama, ahol minden hatalom a dolgozó népé, mely választott küldöttei útján gyakorolja hatalmát”. Belefoglalták az alkotmányba, hogy „népünk megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását”, s az ország a népi demokrácia útján halad a szocializmus felé. Az alkotmány lényegében felszámolta a köztársaságot. A köztársasági elnöki tisztséget megszűntette, helyette létrehozta a 21 tagú Elnöki Tanácsot, amely a parlament kikapcsolásával törvényerejű rendeleteket alkothatott. Ezzel teljessé vált a hatalom állampárti központosítása, a törvényhozás és végrehajtás a legfelsőbb pártvezetés kezébe került.
(Az új alkotmány bevezetése az új címerrel egyetemben, 1949. augusztus 20-án, forrás: Szaracén gondolatok)
1949 decemberében szabályozták a megyehatárokat és az addigi 25-öt 19-re csökkentették le. 1950 májusában elfogadták a tanácstörvényt, amellyel megszüntették a korábbi önkormányzati intézményeket, októberben pedig megrendezték a tanácsválasztásokat. A helyi tanácsok teljesen alárendelődtek a felettes közigazgatási szervek, sőt a pártszervezetek utasításainak.
2. Ellenség a párton belül és kívül
A diktatúra lényege, hogyha nincs ellenfél, ellenségkép, akkor találnak ki ők és lesz kiket megtalálni, üldözni. Ez volt a helyzet az egyházzal is.
A kommunisták az ateizmust napi politikai kérdésnek tekintették és kezdettől fogva legfontosabb céljuk a vallás elleni küzdelem volt. Csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy lecsaphassanak. Az első alkalom 1948 júniusában jött el, amikor kierőszakolták több mint 6500 egyházi iskola államosítását.
Mindszenty József esztergomi bíboros-érsek kezdettől fogva kommunista-ellenes volt, amelyet nyíltan vállalt. Emiatt már 1945 óta a politikai rendőrség elsőszámú célpontjának számított. Az iskolaállamosításokkal párhuzamosan a sajtóban Mindszentyt is egyre több támadás érte. A bíborost végül 1948 karácsonyán tartóztatták le. A következő év februárjában bíróság elé állították majd életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.
(Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros, hercegprímás, forrás: Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánia)
1950 nyarán deportálták a katolikus szerzeteseket, és feloszlatták rendjeiket, majd kierőszakolták az állam és az egyház közötti megállapodást, amelyben a katolikus püspöki karnak támogatnia kellett a meglevő államrendet, támogatniuk kellett a békeharcot. A kormány papíron biztosította a vallásszabadságot, s engedélyezte a katolikus egyháznak 6 fiú-és 2 leánygimnázium fenntartását, továbbá a bencés, a piarista és a ferences rend korlátozott működését.
A szovjetek bizalmának elvesztésétől való félelem és az elvárások homályossága sok esetben késztette a Rákosi-féle vezetést olyan lépésekre, amelyek észszerűsége valójában még a hatalom szempontjából is kérdéses volt. Amikor a Tito vezette Jugoszlávia és a Szovjetunió közötti törés bekövetkezett, a vezetésbe beépült ellenséges ügynökök keresését és az ideológiai tisztaság őrzését sürgető szovjet jelzések érkeztek. Ezekre válaszul a Rákosi-féle vezetés Rajk László külügyminiszter (korábban belügyminiszter) – és számos más személy – letartóztatásával reagált. Rákosi maga is félt, nem alaptalanul érezhette úgy, hogy ő maga sincs feltétlenül védett helyzetben, hiába tölti be az MDP főtitkári posztját.
Az 1949 májusában letartóztatott Rajk László és társai ellen szeptemberben koncepciós per kezdődött. A teljesen alaptalan ügyben Rajkot összeesküvéssel, a Horthy-korszak elnyomó szervei részére besúgással, illetve azzal vádolták, hogy az amerikaiak beszervezett ügynöke és jugoszláv kém. Rajk Lászlót és három társát 1949 október közepén végezték ki.
Majd ez a letartóztatási hullám folytatódott az 1950-es évek elején is.
(Rajk László az elítélt belügyminiszter a kép jobb oldalán, forrás: Magyar Helsinki Bizottság)
3. A társadalom megfélemlítése
A diktatúra sajátossága volt, hogy jogrendje nem védte az állampolgárokat, hanem éppen az állami terror alkalmazását követelte. Bírósági ítélet nélkül is tölthetett valaki hosszú időt elzárásban. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH, korábban ÁVO) szorosan a pártvezetés ellenőrzése alatt lévő testületként működött, vezetője Péter Gábor közvetlenül Rákosinak jelentett.
(Az Államvédelmi hatóság épülete Budapesten az Andrássy út 60. szám alatt, ahová több ezer embert vittek kihallgatni, kínozni, ma a Terror Háza Múzeum található benne, forrás: Wikipédia)
Az ÁVH a hírszerzés és kémelhárítás feladatain túl a társadalom megfélemlítésének legfontosabb eszköze volt. Az intézményesített terrorgépezet a sztálinista politikai rendőrség mintáit másolta, kiterjedt besúgóhálózata folyamatosan gyűjtötte az információkat. Koholt vádak alapján bárkit letartóztathattak, a vallomásokat fizikai erőszakkal vagy bármilyen más kényszerítő eszközzel csikarták ki. Minden társadalmi csoportot érintett a meghurcoltatás; 1950 és 1953 között közel egymillió büntetőeljárást kezdeményeztek, amelyekből mintegy 650 ezer személlyel szemben indult bírósági eljárás.
Az ÁVH nyilvántartásában 1953-ban a felnőtt népesség 20%-áról gyűjtöttek adatokat, mint a rendszerrel szemben ellenséges elemekről. Származás, elítélt hozzátartozó, munkahelyi vagy szomszédsági irigyektől, rosszakaróktól származó feljelentés önmagában elegendő volt arra, hogy valaki az államvédelem „látóterébe” kerüljön.
A társadalom sokféle csoportjával szembeni elnyomó intézkedések közé tartozott a kitelepítés is. Az ellenségesnek tekintett Jugoszlávia határához közeli sávból, illetve a fővárosból és a nagyobb vidéki városokból telepítettek ki „osztályidegenként” megbélyegzett családokat. A legtöbb kitelepített családot távoli falvakba, illetve a Hortobágyra vitték, ahol többnyire településeken kívül, istállókban, ólakban helyezték el őket. Szoros ellenőrzés alatt, mezőgazdasági munkával kellett eltartaniuk magukat az embertelen körülmények között. Lakásaikra, hátrahagyott ingóságaikra az állam tette rá a kezét.
Az ÁVH által fenntartott egyik legszörnyűbb intézmény a recski kényszermunkatábor volt, ahol a foglyokat kőbányában dolgoztatták. Munkatáborokat máshol is működtettek (Tiszalök, Sajóbábony, Kazincbarcika). A „magyar Gulag” létezését a rendszer igyekezett titokban tartani.
(A recski kényszermunkatábor egyik visszaépített barakkja, forrás: Magyar Nemzet)
4. Az erőltetett iparosítás
A hároméves terv időszakában jelentős eredményeket értek el és már félévvel a határidő lejárta előtt kijelentette a kommunista vezetés, hogy sikerült teljesíteni a tervet, befejeződött az ország újjáépítése.
Mivel a koreai háború küszöbön volt, amely az osztályharc jelszavával előkészítette a harmadik világháborút, a kommunista gazdaságpolitika a hadiipari fejlesztést szorgalmazta. Az 1950-54-es időszakra meghirdették az első ötéves tervet, amely legfőbb céljául azt tűzte ki, hogy Magyarország a „vas és acél országa” lesz. Az ipari termelés évi növekedését 26%-ban jelölte meg.
(Az első ötéves terv egyik plakátja, forrás: EuroAstra)
A tervezők nem rendelkeztek megfelelő áttekintéssel a magyar gazdaság teljesítőképességéről, de a terveket nem is a lehetőségekhez, hanem a politikailag kitűzött – és gyakran változó – célokhoz igazították. Már a terv előkészítése során is állandóan változtak a tervszámok, a megvalósítás folyamatában pedig folyamatos volt a célkitűzések – nem nyilvános – módosítása. 1951-ben hivatalosan is módosították a tervszámokat.
A hadiipari fejlesztéstől függetlenül, a terv már eleve tévesen jelölte ki az ipari fejlődés irányát. A „vas és acél” országának felépítését hirdető gazdaságpolitika az iparosodás egy korábbi szakaszának példájából indult ki, és nemcsak Magyarország adottságainak (nyersanyagok hiánya), illetve a magyar ipar korábbi ágazati szerkezetének nem felelt meg, hanem a világgazdasági fejlődés akkori trendjeinek sem. Az erőltetett iparosításban ugyanakkor nem lehetett lemondani a nyersanyagok és korszerű gépek külföldi beszerzéséről, ami azt eredményezte, hogy az eredeti szándékok ellenére viszonylag magas maradt az import, és azon belül a Nyugat-Európából származó behozatal. Az ország a politika minden igyekezete ellenére sem tudott teljesen elszakadni a nyugati gazdasági kapcsolatoktól, miközben a nyersanyagokat (vasérc, feketekőszén) a Szovjetunió biztosította.
(A Sztálinvárosi Vasmű Sztálinvárosban, ma Dunaújváros, forrás: Foterpan)
Az 1950-ben megalkotott Munka Törvénykönyvével szűkültek a munkavállalók jogai. Csökkentették a szabadságokat, általánossá vált a túlóra, ha valaki pedig nem teljesítette a tervet, azt felelősségre vonták. 1951-52-ben 15.000 személyt állítottak bíróság elé terv-bűncselekmény címén, akik pedig önkéntesen felmondtak, azokat javító-nevelő munkára ítélték. Emellett csökkent a dolgozók reálbére is.
Már 1950-ben komoly zavarok keletkeztek a közellátásban. A fő ok az volt, hogy a mezőgazdaság a túlzott iparosítás miatt kevés fejlesztési forráshoz jutott. Ráadásul a megtermelt termények többségét exportálták, mivel az ország csak így juthatott hozzá azokhoz a külföldi gépekhez, amelyeket a nagy ipari beruházásoknál nem lehetett nélkülözni.
1951-ben kénytelenek voltak bevezetni a jegyrendszert. 01.01-étől először a cukorra és a finomlisztre, 04.16-tól a kenyérre, illetve a zsírra, tejre, húsra és a szappanra. Külön meghatározták a fejadagokat, a nehéz fizikai munkát végzőket, a vezetőket és a sztahanovistákat természetesen magasabb adagok illették meg. A jegyrendszer év végéig állt fenn, ezután általános ár-és bérrendezést hajtottak végre.
(Asszonyok fizetnek jegyekkel és pénzzel az élelmiszerért 1951-ben, forrás: MTI Nemzeti Archívum)
5. A mezőgazdaság és a parasztság sorsa
A társadalom mind totálisabb ellenőrzése alól eleinte részben kivételt képezett a birtokos parasztság, amely éppen a saját földön való gazdálkodás révén bizonyos önállósággal rendelkezett a hatalommal szemben. Ezen a hatalom az önálló paraszti gazdálkodás felszámolásával, a téeszesítéssel próbált változtatni. A termelőszövetkezeti hálózat kiépítése először az állami tulajdonú földek igénybevételével indult, amelyeken a föld nélküli falusiak szívesen alakítottak szövetkezeteket. 1949-től azonban szovjet modell szerint már a földdel rendelkező parasztoknak a „közösbe” kényszerítésével próbálkozott a rendszer, ami erős ellenállásba ütközött.
A hatalom az ellenállás letörésére intézményes és törvénytelen eszközök bevetésével válaszolt. 1949 és 1955 között 400 ezer parasztot ítéltek el, főleg „közellátási bűntettek” miatt, ennél jóval többen voltak azonban azok, akikkel szemben eljárás indult, vagy akiket a hatóságok egyszerűen zaklattak. Az egyéni gazdálkodás adminisztratív, adózási és minden más lehetséges eszközzel való ellehetetlenítése odáig vezetett, hogy sokan elhagyták földjüket.
Az egyéni gazdálkodókat még a kötelező beszolgáltatás is sújtotta, amely során három terménycsoportban (termény- és állatbeadás, baromfi- és tojásbeadás, tejbeadás) kellett a folyamatosan növekvő kvótát teljesíteni. A birtokos parasztságra nehezedő pénzbeli és terménybeszolgáltatási adóprés célja nemcsak a téeszekbe kényszerítés volt, hanem az erőltetett ipari beruházások finanszírozása is.
(Parasztasszony teljesíti tojásbeszolgáltatási kötelezettségét, forrás: NKP)
A parasztság köréből különösen súlyos üldöztetésben volt részük azoknak, akiket kuláknak minősítettek. Ezzel az orosz eredetű szóval a vagyonosabb parasztokat jelölték meg, akikről feltételezték, hogy a rendszer ellenségei. Országszerte mindenütt készültek úgynevezett kuláklisták, amelyeken az így minősítetteket írták össze, számuk elérte az össznépesség 2%-át. A kulákokat és családtagjaikat különösen sok retorziónak tették ki.
(Kulákellenes plakát, forrás: Halas helytörténete)
Az agrárpolitika katasztrofális eredményét mutatja, hogy 1951-ben újra be kellett vezetni a háborút követő ellátási nehézségek leküzdése után egyszer már megszüntetett jegyrendszert, és a történelmileg mindig is gabonaexportáló Magyarország gabonabehozatalra szorult a lakosság ellátása érdekében. 1951-től az állatállomány létszámában is komoly visszaesés következett be, ami a húshiányon kívül a tejellátást is nagyon szűkössé tette.
A mezőgazdasági beruházások elmaradása, a parasztsággal szembeni erőszakos politika az élelmiszer-termelés csökkenését okozta. Különösen alacsony volt a mezőgazdasági terméseredmény 1952-ben, amikor jelentős területű szántó maradt megműveletlenül. Ebben az évben növelték a beszolgáltatást, ami gyakorlatilag a teljes terményfelesleg, ezzel a következő évi vetőmag elvételét is jelentette. Az úgynevezett padlássöprést karhatalmi eszközökkel, az ÁVH bevetésével hajtották végre. Rendszeressé vált a beszolgáltatás megtagadása, cséplősztrájkok törtek ki, néhol erőszakos események történtek.
(Az ÁVH emberei kutatnak az elrejtett termények után a padlássöprés idején, forrás: NKP)
6. A Ratkó-korszak
Ratkó Anna volt első női miniszterként 1948-tól a népjóléti tárca, 1950-53 között az egészségügyi tárca vezetője. Tárcavezetőként hozzá köthetőek, azonban nem ő hozta ezeket az intézkedéseket. A gond ott kezdődött, hogy a kommunista vezetőség észlelte, hogy Magyarország népesedésének üteme elmarad a többi szocialista országé mögött. Emiatt radikális lépésre szánták el magukat. 1953 februárjában hirdették ki a minisztertanácsi határozatot. Ebben a két utolsó pont volt a lényeg, mégpedig a gyermektelenségi adó bevezetése és az abortusztilalom.
Ezután minden nőgyógyászati eseményről jegyzőkönyvet kellett készíteni. Kétszintű abortuszbizottsági rendszert hoztak létre, amely aprólékosan adminisztrált mindent. Tagjaik óvatosságból alig tették lehetővé a műtétek kórházi elvégzését. A nőgyógyászati műtéteket szigorúan ellenőrizték. A magzatelhajtáson ért nőket elítélték.
A drasztikus abortusztilalom és a gyermektelenségi adó miatt a természetes szaporodás üteme ezekben az években jelentősen nőtt.
(A Ratkó-korszak következményei: Ratkó-gyerekek, akik 1950 és 1956 között születtek és az ő gyerekeik, akik 1972 és 1977 között születettek a Ratkó-unokák, forrás: KSH)
7. Rákosi hatalmának meggyengülése, Nagy Imre miniszterelnöksége
Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után a szovjet vezetés érzékelte, hogy birodalma perifériáin az alárendelt államokban a feszültség már közvetlenül fenyegeti a rendszer stabilitását, és ezzel végső soron a Szovjetunió biztonsági érdekeit.
Moszkvába számos csatornán keresztül érkeztek viszonylag pontos adatok a magyarországi viszonyokról. A feszültségekre utaló jelentéseket összegezték, és erre alapozva új politikát írtak elő a magyar pártvezetésnek is. A megrendült pozíciójú Rákosi mellett – aki korábban monopolizálta a szovjet vezetéssel való kapcsolattartást – több magyar pártvezetőt rendeltek ki Moszkvába.
A szovjet fél számos olyan dolgot kifogásolt, amelyet még néhány hónappal korábban Moszkva követelt az MDP vezetőitől (például az adottságokra tekintettel nem lévő, túlhajtott ipari fejlesztéseket, az erőszakos kollektivizálást). A szovjetek meghatározták, hogy az új politikai irányvonal végrehajtását egy Nagy Imre vezette kormánynak kell vállalnia.
(Nagy Imre 1953 július elején a parlamentben az új szakasz bejelentésekor, forrás: Origo)
Nagy Imre ekkor maga is úgy gondolta, hogy az ő feladata a rákosista politika torzulásainak kijavítása, és ezáltal éppen a rendszer megerősítése. Lehetségesnek tartotta egy sajátos magyar szocialista modell kialakítását, amely alapjaiban továbbra is a marxizmusra hivatkozó szovjet berendezkedésre hasonlítana, de megfelelne a hazai társadalom adottságainak.
Az új kormány jóvoltából megkezdődött az új szakasz politikája:
- Nagy Imre miniszterelnökként először is lefékezte a mezőgazdaság kollektivizálását, és enyhítette a parasztságot sújtó beszolgáltatási rendszert.
- A rendelkezésre álló források egy részét a nehézipari beruházásokról átirányították a fogyasztási célokat szolgáló beruházásokra.
- Az életszínvonal javítását szolgálta, hogy a béreket némileg emelték, bizonyos létszükségleti cikkek árát pedig leszállították.
- Az új kormány az egyházakkal szemben is valamivel enyhébb politikát folytatott, újra lehetett hittankönyveket kiadni, újra megengedték, hogy a kórházakba bejárhassanak papok a betegek lelki gondozása céljából.
- Nagy Imre kormányának legfontosabb intézkedése mindezeken túl egy széles körű – de nem mindenkire kiterjedő – amnesztia végrehajtása volt, illetve az ÁVH és az államapparátus alsóbb szintjei tevékenységének korábbiakhoz képest történt visszafogása. Ezzel megszűnt a társadalom jelentős részének, különösen a falusiaknak az állandó rendszeres zaklatása, fenyegetése. Az amnesztia összességében több mint háromnegyed millió embert érintett.
8. Nagy Imre leváltása, Rákosi megerősödése
Nagy Imre kormányának rendelkezéseivel Rákosi és az őt támogató káderek különösen három kérdésben álltak szemben. A koncepciós perek felülvizsgálatában, a gazdaságpolitika módosításának mértékével és tempójával, valamint a magángazdálkodó parasztok és a városi kistulajdonosok terheinek mérséklésével. A szovjet vezetők újra Rákosi mellé álltak, és 1955 elején, az újra feszültebbé váló hidegháborús légkör nyomán elfogadták Nagy Imre leváltását.
(Nagy Imre és Rákosi Mátyás egy szakszervezeti ülésen, forrás: Jegyzettár blog)
Utódja Rákosi emberének számító Hegedűs András lett. A sztálinista politikus győzelme azonban átmenetinek bizonyult, és az „új szakasz” időszaka nem múlt el nyomtalanul. A társadalom széles rétegei számára Nagy kormányfői tevékenysége reményt ébresztett, hogy további messzemenő változások következhetnek. Ugyanakkor a párton belüli konfliktusok elbizonytalanították az alsóbb szintű pártapparátust. A koncepciós perek felülvizsgálata az államvédelmi apparátust is visszafogottabb működésre késztette, mivel a rehabilitáció folyamatában az ÁVH kezdett bűnbakká válni, Rákosit és vezetőtársait ekkor még nem lehetett személyükben felelősségre vonni.
Rákosi nem tudott visszatérni ahhoz a politikához, amelyet 1953-ig folytatott. A Szovjetunió továbbra is részleges enyhülésre törekedett a nemzetközi kapcsolatokban, és Hruscsov a Szovjetunió határain belül is folytatni kívánta a sztálinizmus leépítését. Ennek felvezetéseként Moszkva látványosan kibékült a Tito vezette Jugoszláviával. A szovjet párt 1956 februárjában tartott XX. kongresszusán Hruscsov a sztálini korszakkal való további szembenézés szükségességét hirdette meg, magát Sztálint is sok szempontból bírálva. Az új szovjet politikai vonal nyomán a magyar pártnak is szembe kellett néznie saját sztálinista periódusával, mindenekelőtt a koncepciós perekkel. Ez azonban megkerülhetetlenné tette Rákosi felelősségének megtárgyalását is.
(Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, forrás: 24.hu)
9. Pártellenzék erősödése, Rákosi bukása
Nagy Imre miniszterelnöki tevékenysége alatt a párthoz szorosan kötődő értelmiségi körökben ideológiai erjedés kezdődött, felülvizsgálták a sztálini rendszer iránti elkötelezettségüket. Mind többen kezdtek kritikusan viszonyulni a diktatúra megteremtésének Rákosi által vezetett politikájához.
Ezek az értelmiségi körök, újságírók, írók politikai értelemben nem voltak befolyásosak, mozgolódásuk mégis veszélyes volt a rendszer számára, mert hozzáféréssel rendelkeztek a pártállami nyilvánosság fórumaihoz. Nagy Imre bukása után ezeket a köröket pártellenzéknek nevezték.
1956 nyarán a magyar sajtóban mindinkább a pártellenzék hangja vált dominánssá, egyre nyíltabban tárgyalták a korábbi korszak bűneit, és ezzel szemben Nagy Imre kormányzása pozitív értelemben vált példává. Egyesek a párton belül is Rákosi távozását kezdték követelni.
1956 tavaszán a Petőfi Körben – amely formálisan a DISZ-nek, a párt ifjúsági szervezetének volt a fóruma –, sorra rendeztek vitákat, főként diákokból álló hallgatóság előtt. A viták során kiemelték a korábbi korszak hibáit és bűneit, sőt követeléseket is kezdtek megfogalmazni az elítéltek rehabilitációjával és a helyesnek vélt politikával kapcsolatban. A Petőfi Kör hatására vidéken is, mindenekelőtt az egyetemi városokban számos hasonló vitafórum alakult, és e mozgalom révén a politikai viták túllépték a párt kereteit, egyre szélesebb köröket, mindenekelőtt diákokat és fiatal értelmiségieket értek el.
(A Petőfi-kör egyik vitaestje, forrás: NOL.hu)
A sztálinista múlttal való szembenézés végül elvezetett Rákosi bukásához. 1956 júliusában a szovjet vezetés is belátta, hogy Rákosi helyzete tarthatatlan, ezért elhatározták menesztését a párt éléről, majd feleségével a Szovjetunióba szállították. Az MDP első titkára Gerő Ernő lett, amivel a feszültség nem oldódott fel, mert Gerő ugyanúgy meghatározó részese volt a rákosista korszak politikájának.
Az MDP hatalmát végképp megkérdőjelezte Rajk Lászlónak és társainak 1955. november végi titkos, és részben törvénysértő rehabilitálása, illetve újratemetése (1956. október 6.), amelyen hatalmas tömeg vett részt.
És ezek a folyamatok végül elvezetnek majd az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz.
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált források:
- Sásdi Tamás: A Rákosi-korszak (1948-1956). https://korok.webnode.hu/products/a-rakosi-korszak-1948-1956-/ (2024. 06. 14.)
- A Rákosi-diktatúra időszaka. Történelem 12. II. Magyarország 1945 és 1956 között. https://nat2012.nkp.hu/tankonyv/tortenelem_12/lecke_02_012 (2024. 06. 14.)
- A Rákosi-diktatúra meggyengülése. Történelem 12. II. Magyarország 1945 és 1956 között. https://nat2012.nkp.hu/tankonyv/tortenelem_12/lecke_02_014 (2024. 06. 14.)
