Ez a véleménycikk az 1956-os forradalom és szabadságharc 67. és a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásának 34. évfordulójának előestéjén íródott.
Ez a fotó 1956. október 24-én készült Budapesten az akkori Felvonulási, ma Ötvenhatosok terén a Sztálin-szobor ledöntésének másnapján. Úgy gondolom, hogy a szovjet diktátor Joszif Sztálin gigantikus 8 méteres a talapzattal együtt 18 méteres szobrának ledöntése már önmagában is figyelemreméltó. Ugyanis arról a szovjet diktátorról van szó, aki saját országában a Szovjetunióban mérhetetlenül nagy pusztítást végzett, tönkretette az országa gazdaságát, társadalmat, rengeteg embert küldött a halálsorba, börtönbe, közben pedig megnyerte a második világháborút és Közép-Kelet Európát a szovjet zóna részéve tette, ahol kialakíttatta szovjet mintára a kommunizmus rendszerét. Másrészt eléggé groteszk módon a talapzaton ott maradt Sztálin katonai bakancsa, amely jól szimbolizálja a sztálini típusú szovjet rendszer teljes bukását és kudarcát, az emberek kiábrándulását és elkeseredettségét a rákosista rendszerből. A pesti népnyelv a teret sokáig az ott maradt bakancsnak köszönhetően Csizma térnek hívta.
(Felirat a bakancson: Csizma tér 1.)
Azt adtam ennek a véleménycikknek a címéül, hogy 1956 a ma szemével. Ennek két oka volt: az egyik, hogy 1956-ban, akik először fel mertek lépni és merték hallatni a hangjukat, azok a diákok voltak és ezen belül is az egyetemista fiatalság, akik megfogalmazták követeléseiket és kritikájukat a szocialista rendszerrel szemben. Természetesen nemcsak ők fogalmazták meg kritikus véleményüket a fennálló rendszerrel szemben, hanem például a Petőfi kör, de ők nem bírálták ennyire élesen a kommunista rendszer, ugyanis ők a szocializmus magyarországi átalakítását szerették volna nem pedig az eltörlését. Az egyetemisták léptek először és október 23-ra tömegtüntetést hirdettek és szolidaritást vállaltak a lengyelországi eseményekkel. Ugyanis Lengyelországban 1956 júniusában zajlott le a poznani munkások felkelése és az országban az év októberében politikai változások következtek be. A másik oka, amiért a fent említett címet választottam, hogy a ma Magyarország élő emberek, különösen a fiatalok tudása 1956-ról meglehetősen hiányos, annak ellenére, hogy a három legfontosabb nemzeti ünnepünk közé tartozik március 15.-vel és augusztus 20-val egyetemben. Pedig úgy gondolom, ha jobban megismertetnénk őket a forradalom előzményeivel, a főbb eseményeivel, a követelésekkel, eszmékkel, szimbólumokkal és a háttérben meghúzódó döntésekkel, akkor jobban kitudna magáért állni a fiatal társadalom és itt nemcsak az egyetemistákra kell gondolni, hanem a még közoktatásban a felnőttkor küszöbén álló tanulókra és a már dolgozó fiatal felnőttekre.
Nyilván fontos kihangsúlyozni, hogy az 1956 őszén tiltakozó fiatalok közül sokan radikalizálódtak, de akkor sok választásuk nem is volt, hiszen egy elnyomó, pártállami diktatúrában éltek, ahol az állam totálisan, tehát az élet minden területére kiterjesztette az ellenőrzést és mindenkiről tudtak mindent és ha valakinek nem tetszett a rendszer vagy éppen tiltakozni támadt kedve, azért jött az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és elvitte az adott illetőt. Tehát 1956 őszén elkerülhetetlen volt az erőszak és a harc a bevonuló szovjet csapatok és az ÁVH ellen. Ma azért teljesen más a helyzet. 34 éve Magyarország a történelem folyamán immáron harmadszor köztársaság, ahol érvényesülnek az alapvető emberi és polgári jogok, mint például a gyülekezési, a sajtó és a szólásszabadság, azaz az ember szervezhet és részt vehet tüntetéseken, azt írhat és gondolhat az ember, amit akar és ezt ki is mondhatja nem jár következményekkel a szabad véleménynyilvánítás. De mindezek ellenére a rendszerváltás utáni politikai élet és hatalom szereplői sokszor csinálnak úgy mint, hogyha befognák a fülüket és nem akarják meghallani az emberek hangját és sokszor érezhetik azt az állampolgárok, hogy hülyének nézik őket a politikusok és csak a saját érdekeik számítanak a másoké pedig nem. Nyilván a hatalom által hozott döntések sosem fogják egyértelműen az egész társadalom konszenzusát vagyis egyetértését kiváltani, de lehetne több társadalmi konzultációval, egyeztetéssel olyan döntéseket is hozni, amely a társadalom döntő részének a támogatását bírja. Ez viszont nem jelenti azt, hogy bármilyen a hatalom által meghozott döntés ellen azonnal az utcára kell vonulni, mert sokszor ez sem vezet eredményre és sokszor a kormányon lévők megpróbálják beállítani a tüntetőket erőszakos, jövő nélküli, semmirekellő személyeknek, mint ahogyan ez sikerült akár 2006-ban az őszödi beszéd kiszivárgása miatti elégedetlenség vagy 2018-ban a munkatörvénykönyvének módosítása kapcsán kirobbant tüntetések vagy 2022-ben a diákok és a tanárok megmozdulásai kapcsán.
Fontos, hogy mint 1956-ban, úgy ma 2023-ban is kiálljunk magunkért és másokért, ha úgy érezzük, hogy semmibe vesznek minket és a jogainkat, hogy egy jobb országban éljünk. Itt van előttünk a jó példa 1956 ősze, amikor az emberek kimertek menni az utcára pedig tudták, hogy egy kommunista diktatúrában éltek és azzal, hogy ők részt vesznek ebben nagy kockázatot vállalnak sokkal nagyobbat, mint manapság egy-egy megmozdulással. A társadalmunk ugyan produkál nagyon szép kiállásokat a történelmünk során, mint például 1848-49, 1956, illetve 1989, de sokszor hiányzik belőle az akarat, a kezdeményezőképesség és beletörődünk abba, amiben élünk és már annak is örülünk, hogyha egy kicsit rosszabb, mint tegnap volt. Ez lenne az a képesség, amelyet át kellene adnunk minden embernek, fiatalnak, idősnek, nőknek és férfiaknak, azaz hogy a hatalom nem tehet meg akármit velünk szemben az országgal szemben, mert annak súlyos következményei lesznek lehet, hogy már rövid, de inkább hosszabb távon. A történelmünk ezt bizonyítja, hogy akik nem hallották meg az emberek hangját és csak a saját politikai érdekeikkel foglalkoztak, azok a rendszerek megbuktak itthon és szerte Európában, mint például 1789-ben az abszolutista francia királyi hatalom, 1918-ban az Osztrák-Magyar Monarchia, 1945-re a náci Németország és a fasiszta Olaszország vagy 1989-ben a kommunista hatalmak szerte Közép-Kelet Európában. Fontos hozzátenni, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a náci Németország és a fasiszta Olaszország világháborúk következtében omlottak össze, de közvetett módon az ott élő állampolgárok is idővel megbuktatták volna a királyi, illetve a totalitárius hatalmakat.
Végezetül fontos kiemelnem, hogy az 1956-ban élőknek sokkal nehezebb volt változtatni az életükön, ugyanis ők egy diktatúrában éltek a szovjet zónában elzárva a nyugattól és így nem jutott el hozzájuk kellő információ, hogy milyen is az élet máshol a világban itt különösen a fejlett, demokratikus Nyugat-Európára kell gondolni, hiszen területileg ide tartozunk. Manapság egyrészről könnyebb a helyzetünk, hiszen 1989 óta egy kapitalista, demokratikus országban élünk és 2004 óta az Európai Unió tagjaként sokkal több joggal rendelkezünk, mint az EU-n kívüli országok, csak az a kérdés, hogy ezekkel az előnyökkel élni tudunk-e vagy elzárkózunk ezek elől. Másrészt talán nehezebb egy picit mégis a helyzetünk, mint 1956-ban mégpedig a közösségi média szerepe miatt, amely befolyásolja az életünket és kizárni ugyan nem tudjuk, de azért fontos hangsúlyozni, hogy az életet még mindig a valóságban éljük le és ne a virtualitásban. De mindezek ellenére ma könnyebb a dolgunk elméleti szinten a hatalommal, az állampolgárokat képviselő politikusokkal, a szakszervezetekkel, az érdekeinket képviselő szervezetekkel konzultálni, egyeztetni a minket érintő problémákról tárgyalni, egyezséget, kompromisszumot kötni, mint a szocialista diktatúrában és nem kell erőszakhoz folyamodni szerencsére, mint 1956-ban, de ehhez kell az emberek kiállása az őket a mindennapokban érintő kérdések esetében és ehhez elengedhetetlen a hatalmat gyakorlók közreműködése is, mert ha a két oldalból az egyik is hiányzik, akkor nem tudunk egy olyan Magyarországot felépíteni, amelyre mind a 9 és fél millió határokon belül és a határokon kívül élő 4 millió magyar büszke lehet. Ez a legfontosabb üzenete 1956-nak a ma élő magyarok számára!
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
