Mert így KEREK a világ!

(Tüntetők egy harckocsin Budapesten 1956 októberének végén, forrás: Toldy Ferenc Gimnázium)

Az alábbi cikk az 1956-os forradalomról és szabadságharcról fog szólni. Kitérek majd a forradalom okaira és közvetlen előzményeire, a forradalom céljaira, az október 23-i és azt követő napok eseményeire, a nemzet forradalmára (Forradalmi Bizottságok, Munkástanácsok, nemzeti összefogás), a szabadságharc eseményeire a fővárosban és vidéken, a forradalom és szabadságharc győzelmére, a nemzetközi visszhangra és az ott bekövetkező változásokra, a szovjet válaszra: a katonai intervencióra és a szabadságharc leverésére. 

A forradalom okai és közvetlen előzményei

- A kommunista hatalom kiépítése 1947-től: a magyar társadalom és gazdaság
„szovjetizálása”, a totális, sztálini típusú diktatúra kiépítése. Az ország vezetése pártállami
keretekben folyt tovább, a hatalom gyakorlói az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) vezetői voltak, a
döntéseket Rákosi Mátyás és köre hozta meg. Az 1949-1953 közti időszakot szokás Rákosi korszaknak is nevezni.

- Gazdasági változások: Az iparban a legfontosabb célnak a gyors és erőltetett
nehézipari fejlődést tartották, melyet tervutasításos gazdálkodás keretében akartak megvalósítani
(ötéves tervek), a mezőgazdaságban pedig a kollektivizálást (téeszek szervezése, a paraszti
magántulajdon megszüntetése). 

- A terror alkalmazása: Az osztályharc fokozódására” hivatkozva több százezer ember ellen folyt eljárás, több tízezer ember került börtönbe, internáló- vagy munkatáborba. A terror fő szerve az 1948-ban létrehozott Államvédelmi Hatóság (ÁVH) volt, amely közvetlenül Rákosi felügyelete alá tartozott Péter Gábor vezetésével. A terror és bizalmatlanság a párton belüli tisztogatásokat is eredményezett, ennek lett áldozata pl. a diktatúra kiépítésében közreműködő belügyminiszter, Rajk László is.

- A Sztálin halálát követő hazai és nemzetközi változások: 1953-ban kezdődtek először változások, Sztálin halálát követően. Mind a Szovjetunióban, mind a szocialista tömb országaiban nagy volt az elégedetlenség a diktatúrával szemben. Magyarországon a diktatúra teljes csődöt mondott, a lakosság életszínvonala jelentősen csökkent. A Szovjetunióban elindult a „hruscsovi olvadás” folyamata, amely a nemzetközi feszültség enyhítését célozta, és visszalépést jelentett a keményvonalas sztálini diktatúrától. Magyarországon ennek jele volt Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése és Rákosi háttérbe szorítása. 

- Nagy Imre és az új szakasz politikája: Az új szakasznak” nevezett politika jegyében politikai foglyok részesültek amnesztiában, visszafogták az erőszakos kollektivizálást és a nehézipar erőltetett fejlesztését, és nagyobb hangsúlyt kapott az életszínvonal javítása. A reformpolitikát azonban idővel a moszkvai vezetés túlzottnak ítélte, és 1955-ben Nagy Imrét eltávolították a hatalomból. 

- 1956, a változás éve: 1956. februárjában ült össze az SZKP XX. kongresszusa. A kongresszushoz fűződik a desztalinizáció folyamata: a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov nyíltan beszélt a sztálini korszak hibáiról és bűneiről, bírálva azokat. Bár az elhangzottak hivatalosan nem kerültek napvilágra, a beszéd egyes
részei kiszivárogtak, és ismertté váltak. Ennek és az új szakasz időszakának köszönhetően egyre
erősödött az ellenzék Magyarországon, egyre többen követelték a törvénytelenségek feltárását, a
felelősök (Rákosi és Gerő Ernő) felelősségre vonását, és a politikai átalakulást. 1956-ban megalakult
a Petőfi Kör értelmiségiek, írók, költők részvételével. A Petőfi Kör nyilvános vitákat rendezett, ahol
már kemény bírálatok hangzottak el a korábbi időszak eseményeivel kapcsolatban. A nyilvános viták
nagy tömegeket vonzottak, főként az egyetemi ifjúság köréből.

- A kommunista érdekszférában komoly társadalmi elégedetlenségek: A katasztrofális életszínvonal miatti népharag előbb 1953-ban Kelet-Berlinben, majd 1956 júniusában a lengyelországi Poznańban vitte utcára az embereket. A kommunista hatalom mindkétszer fegyveres eszközökkel lépett fel a tömegtüntetésekkel szemben. Mind a kelet-berlini, mind a poznańi munkásfelkelés leverése során jelentős volt az áldozatok száma. A moszkvai vezetés Magyarországon is számított hasonló megmozdulásokra. Ezért az országban állomásozó szovjet haderő főparancsnoka utasítást kapott a pártvezetéstől, hogy készítse el a katonai beavatkozás tervét bármilyen rendszerellenes tömegtüntetés esetére. 

- Rákosi leváltása, Rajk László újratemetése: Eközben az SZKP XX. kongresszusán kialakított új politikai iránymutatás nyomán a magyar pártnak is szembe kellett néznie saját sztálinista periódusával, mindenekelőtt a koncepciós perekkel. Ez azonban megkerülhetetlenné tette Rákosi felelősségének megtárgyalását is. 1956 nyarán a magyar sajtóban mindinkább a párton belüli ellenzék hangja vált erőteljessé. Egyre nyíltabban tárgyalták a korábbi korszak bűneit. A feszült magyarországi helyzetet érzékelve, a szovjet vezetés is belátta, hogy Rákosi helyzete tarthatatlan. Ezért elhatározták menesztését a párt éléről, majd 1956 júliusában feleségével együtt a Szovjetunióba szállították, ahonnan már soha többé nem térhetett vissza Magyarországra. Az MDP első titkára Gerő Ernő lett, amivel a feszültség nem oldódott fel, hiszen Gerő maga is meg­határozó részese volt a rákosista korszak politikájának. A pártvezetés tehetetlennek bizonyult a mindinkább kiszélesedő, párton belüli ellenzéki mozgalommal szemben: Gerő és társai egyszerűen tanácstalanok voltak, és nem találtak választ a sokasodó kihívásokra. Ilyen volt például Rajk László és társainak újratemetése (1956. október 6.), amelyen hatalmas tömeg vett részt.

(A felravatalozott koporsók forrás: Wikipédia)

(Rajk László és társainak újratemetése, forrás: MTI)

(Az 1956-os forradalom okai, forrás: NKP)

A forradalom céljai

1956. október közepén megalakult a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek
Szövetsége), amely nyíltan a kommunista párttól független ifjúsági szervezetté nyilvánította magát. A
MEFESZ-hez több egyetem ifjúsága csatlakozott.

(A MEFESZ megalakulása Szegeden, forrás: SZTE)

Az „elég volt” közhangulatot az MDP vezetői képtelenek voltak kezelni, mert attól tartottak, hogy a diktatúra bármilyen lazítása a rendszer felbomlásához vezethet. Hasonló belpolitikai feszültség jellemezte ezekben a hetekben Lengyelországot is, ahol szintén megkezdődött a sztálinista politikusok háttérbe szorítása. Hruscsov kezdetben ellenezte az ottani jelentős változásokat, ezért még katonai erő bevetését is fontolgatta. Végül a moszkvai pártvezetés elfogadta egy olyan lengyel kommunista vezető hatalomra lépését, akinek programja sokban megegyezett Nagy Imre korábbi (1953–1955) politikai elképzeléseivel.

Október 22-én a budapesti műegyetem ifjúsága 16 pontban foglalta össze legfontosabb követeléseit. A MEFESZ 16 pontjában már megjelentek a legfontosabb célkitűzések: a nemzeti önállóság visszaállítása, a szovjet befolyástól való elszakadás igénye (pl. szovjet hadsereg kivonulása, március 15. nemzeti ünnep visszaállítása, a szovjet mintájú címer eltörlése), és az ország demokratikus átalakításának követelései (pl. parlamenti választások a többpártiság jegyében, szabadságjogok biztosítása, Nagy Imre visszahelyezése a kormányzatba, a törvénytelenségekért felelős személyek felelősségre vonása). A MEFESZ másnapra, október 23-ra békés tüntetést szervezett a követelések nyomatékosítására és a lengyelországi felkeléssel való szimpátia kifejezésére. Ez a tüntetés lett a forradalom kiindulópontja.

(A MEFESZ 16 pontos követelése október 22-én, forrás: Wikipédia)

Békés tüntetésből fegyveres felkelés – 1956. október 23.

A mind szélesebb tömegmozgalommal szemben a hatalom bizonytalan volt. Megpróbálta betiltani a tüntetést, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel a pártszervezetek egy része és a párt ifjúsági szervezete sem ért egyet, az MDP Politikai Bizottság mégis engedélyezte. A tüntetés a Petőfi-szobornál kezdődött, majd a Bem téren folytatódott. A tüntetés során már megjelent a forradalom egyik jelképe, a lyukas nemzeti zászló, amelyből eltávolították a szovjet mintájú (sarló-kalapács-búzakalász motívumos) államcímert. A tüntetők innen a Parlament elé vonultak, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését követelve. Nagy Imre meg is jelent a téren, de
beszéde csalódás volt, nyugalomra intette a tömeget.

(Lyukas zászlóval vonuló tömeg a Margit hídon át a Bem-szoborhoz, forrás: MTI)

A főváros több pontján is zajlottak az események. A tüntetők egy része a Rádió épületéhez vonult,
hogy beolvastassa a 16 pontot, ám központi utasításra ezt megtagadták. A Rádió épületénél ezt
követően bontakoztak ki az első összecsapások a tüntetők és az épületet védelmező ÁVH-sok
között, itt dördültek el az első lövések.

(A Magyar Rádió épülete szétlőtt ablakaival 1956. október 24-én, forrás: Wikipédia)

Szimbolikus esemény volt a Városligetben egy másik esemény, a Sztálin-szobor ledöntése, amely a
diktatúra jelképének számított.

(A ledöntött Sztálin-szobor feje, amelyet egészen a Blaha Lujza térig görgettek, forrás: NKP)

A szabadságharc kibontakozása

Az eseményekre a kommunista pártvezetés statárium (rögtönítélő bíráskodás) és kijárási tilalom
bevezetésével reagált. Gerő Ernő rádióbeszédében ellenforradalmi megmozdulásnak minősítette az
eseményeket, másnap reggelre azonban megszületett a döntés: Nagy Imrét a kedélyek csillapítása
érdekében újra kinevezték miniszterelnöknek. Mindez Hruscsov utasítására történt, aki nyilvánvalóan időt akart nyerni, közben azonban elrendelték a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok mozgósítását is.

Október 23-án vidéken is jelentős események történtek, különösen az egyetemi városokban. Debrecenben a diákok által kezdeményezett délutáni tüntetés fegyvertelen résztvevőire lőttek az ÁVH-sok, még a budapesti harcok kirobbanása előtt, így közülük kerültek ki a forradalom első halálos áldozatai. Miskolcon már napok óta szervezkedő párttag munkások fogalmaztak meg követeléseket, amelyeket ezen a napon már az itteni egyetemi diáksággal is egyeztettek. Ebből a mozgalomból a forradalom egyik legfontosabb vidéki szervezete nőtt ki a következő napokban.

A főváros utcáin megjelenő szovjet páncélosokkal szemben a felkelők váratlanul erős ellenállást fejtettek ki, a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek. A szovjet csapatok rövidesen elfoglalták a Magyar Rádió épületét, viszont közben más helyeken a felkelők erős ellenállási központokat alakítottak ki, például a Corvin köznél, a Tompa utcában, később pedig a Széna téren. 

(A Corvin köz a szabadságharc alatt, forrás: Wikipédia)

(A Déli pályaudvarról odavontatott vagonokból épített barikád a Széna téren, forrás: Fortepan)

A fegyveres harcok résztvevői zömmel fiatalok, akik egyszerű eszközökkel (pl. Molotov-koktél) harcolnak, illetve a zsákmányolt fegyverekkel. 

A fegyveres felkelők, a „pesti srácok” létszámát Budapesten hozzávetőleg 15 ezer főre teszik, bár az egyes csoportokban nagy volt a fluktuáció. A főbb ellenállási helyeken (Corvin köz, Széna tér) idővel a szabadságharcosok zsákmányolt nehézfegyverzetre, lövegekre is szert tettek, és kialakult az is, hogy melyik kötelék melyik városrészt ellenőrzi. Pesten a Nagykörút vonala volt a kezükben az Oktogontól a Boráros térig.

Létszám és szervezettség tekintetében a legjelentősebb a Corvin közi csoport volt, amely idővel kb. 2500 fős, katonai minta szerint szervezett csapattá vált, hadtápszervezettel, századokkal, némi tüzérséggel, elsősegélyhellyel és – gépírónőkkel dolgozó – adminisztrációval. Parancsnoka az első napokban Iván Kovács László volt, majd Pongrátz Gergely vette át az ellenállás irányítását.

(Iván Kovács László, forrás: 1956-os Intézet)

(Pongrátz Gergely, forrás: NKP)

A politikai vezetés október 25-re feloldotta a statáriumot, így aznap délután az Országház előtt, a Kossuth téren civilekből, hozzájuk csapódott fegyveres felkelőkből, magyar katonákból álló tömeg gyűlt össze, hogy a szovjet csapatok fővárosból való kivonását követeljék. A tömegre azonban gyilkos sortűz zúdult. A vérengzés híre tovább fokozta a felkelők elszántságát, akiknek kötelékei egyre inkább megszilárdultak, állandósult a tagságuk, és a többség által elfogadott tekintélyű vezetők emelkedtek az élükre.

(A sortűz elől menekülők, forrás: Nemzeti Fotótár)

A nemzet forradalma

Napok alatt összeomlott vidéken is a hatalom, vagy legalábbis kicsúszott a helyzet ellenőrzése az MDP kezéből. Október 24-én és 25-én több vidéki nagyvárosban tömegdemonstrációkat tartottak, amelyek megmutatták, hogy a vidéki lakosság kiáll a Budapesten harcolók mellett. Általánossá vált a sztrájk, és országszerte a nagy üzemekben és gyárakban megalakultak a munkástanácsok, mint a munkás önigazgatás szervezetei. Ezzel az ott dolgozók kezébe került az irányítás. Bebizonyosodott, hogy a pártvezetés elképzeléseivel ellentétben a munkásság nem támogatja őket. A munkástanácsok követeléseikben a felkelők és a tüntetők mellé álltak. A felkelők kezére jutott nyomdák révén először röpcédulák, majd a hatalomtól teljesen független újságok is megjelentek, ami azt jelentette, hogy a nyilvánosság is plurálissá vált.

(Munkástanács Dunaújvárosban, forrás: Dunaújváros mesél)

Október végére országszerte a magukat különböző módon nevező testületek – nemzeti bizottság, munkástanács, forradalmi bizottmány – kezébe ment át az irányítás. A helyi viszonyoktól függően vagy erőszakkal távolították el a korábbi hatalom képviselőit, vagy azok önként átadták a vezetést az új testületeknek. Egyes településeken a helyi vezetők megpróbálták fegyverrel elfojtani a helyi tömegmozgalmat, ami nagyon sok halálos polgári áldozatot követelt. 

(Mosonmagyaróváron az 1956. október 26-i gyilkos sortüzekre emlékeztetnek ezek a kopjafák, forrás: Magyar tudat)

A különféle bizottságokban helyi szinten gyakran az 1945 utáni korszak pártjainak és szervezeteinek tekintélyes, addig a közéletből kiszorított személyei váltak meghatározóvá. A nemzeti bizottságok részt vettek a vidéki forradalmi mozgalmak törekvéseinek megvalósításában – például nemzetőrséget szerveztek, biztosították a közellátást, leltárba vették a felbomló termelőszövetkezetek vagyontárgyait, döntöttek a közoktatás újraindításáról, ezúttal már a szabad hitoktatás bevezetésével. Vagyis, a helyi társadalom kezébe vette a mindennapi élet újjá­szervezését.

Út a győzelemig és a kormánypolitika változásai

A pártvezetés még napokig ingadozott aközött, hogy a tömegmozgalom fegyveres felszámolásában bízzon – a sortüzek alkalmazásán túl bevezesse-e a katonai diktatúrát –, vagy pedig valamilyen politikai megoldást keressen. Október 25-én szovjet jóváhagyással felmentették Gerő Ernőt a párt éléről, és a helyére Kádár Jánost választották.

(Kádár János 1956 őszén, forrás: Wikipédia)

Nagy Imre végül meggyőzte az MDP vezető testületeit, hogy gyökeres politikai fordulatra van szükség. Ezt sikerült a szovjetekkel is elfogadtatni. Október 28-án végre meghirdethette kormányának programját a rádióban.

(Nagy Imre beszédet mond a rádióban október 28-án, forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

A kormány tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonulásáról, illetve bejelentik az ÁVH feloszlatását. A
rendfenntartó erők újjászervezése (nemzetőrség) elkezdődik. Nagy Imre beszédének vegyes a fogadtatása: nincs még szó gyökeres változásról, a beszédben még a „szocializmus építése” jelenik meg célként.

A következő napokban azonban lényegi változások is kezdődnek:
- elkezdődik a politikai foglyok szabadon bocsátása, Mindszenty József esztergomi érsek is ekkor szabadult ki 1948. óta tartó fogságából.
- a korábban minden pártot egybetömörítő Népfrontot feloszlatják, a pártok visszakapják önállóságukat, ezzel újjáéled a többpártrendszer.
- Nagy Imre kormánya is átalakul: igazi koalíciós kormányt szervez, amelynek tagjai között szociáldemokrata, kisgazda politikusok vannak, Rákosi kádereit pedig kiszorítják.
- átalakul az MDP, a kommunista párt is: november elején Kádár János vezetésével megalakul az MDP helyett az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt), amely a Rákosi-féle politikával való szakítást hirdeti. Kádár maga is tagja lesz Nagy Imre kormányának.
- elkezdődik a helyi szintű irányítás (községi, városi, megyei) átszervezése is: a tanácsok helyett munkástanácsok, forradalmi bizottmányok alakulnak, többnyire a régi tanácselnökök, tanácstagok eltávolításával.

A kormányfő által bejelentett változások a szovjetek által elfogadott engedmények maximuma volt. Hruscsov úgy vélte, hogy a magyar kormány csak eddig mehet el, az „utca” további követelései már sértették a Szovjetunió érdekeit. Márpedig a felkelők és a tömegmozgalom azt is határozottan követelte még, hogy a kommunista párt vezető szerepe szűnjön meg, és Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből.

Nagy Imre új kormánya nem tudta az október 28-án meghirdetett alapon elérni a megbékélést az országban. A felkelők nem akarták letenni a fegyvert, legalábbis addig nem, amíg a szovjet csapatok valóban el nem hagyják az országot, és a sorra újraalakuló pártok is kétségessé tették az MDP kizárólagos politikai szerepét. Így a kormány fokozatosan túllépett a 28-án rögzített állásponton.

Hruscsov számára azonban egyértelmű volt, hogy a Szovjetunió nem kockáztathat meg egy demokratikus átalakulást Magyarországon, hiszen ez a kelet-közép-európai szovjet tömb bomlását jelentené, Magyarország példáján más államok is hasonló útra lépnének. Ez pedig a szovjet hatalmi szféra csökkenését eredményezné.

(Hruscsov szovjet pártfőtitkár, forrás: Hadtörténeti Intézet és Múzeum)

A szabadságharc nemzetközi háttere és visszhangja a nagyvilágban

A vasfüggöny nyugati oldalán lévő közvélemény az első napoktól fogva élénk figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket. Erőteljes szimpátia nyilvánult meg a különböző gesztusokban. Mentőautókban gyógyszerek és kötszerek, illetve teherautókban élelmiszersegély érkezett az országba. Az Amerikai Egyesült Államok vezetését váratlanul érték a történtek. Nem volt semmilyen előzetes elképzelésük arról, hogy mit kellene tenni, ha egy szovjet ellenőrzés alatt álló közép-európai országban forradalom tör ki. Az amerikai vezetés szimpatizált a magyar függetlenségi törekvéssel, de nem tekintette potenciális szövetségesnek Magyarországot. 

A magyar forradalommal egy időben súlyos hidegháborús válsághelyzet alakult ki ugyanis, a szuezi válság. A szuezi csatorna államosítása miatt Nagy-Britannia és Franciaország katonai erővel lépett fel Egyiptom ellen. Az akcióhoz Izrael is csatlakozott, Egyiptom oldalán viszont a Szovjetunió lépett fel segítőként. Az Egyiptomot vezető Nasszer ezredest Hruscsov támogatásáról biztosította a nyugati agresszióval szemben, és nem zárta ki a szovjet beavatkozás lehetőségét sem. A konfliktus tehát elmélyülni látszott, ebben a helyzetben pedig fontos volt az USA reakciója.

(Összehangolt támadás és lángokban álló tartályok Port Szaídnál, forrás: Honvédelem)

Az Egyesült Államok részéről hamar egyértelművé vált, hogy nem kívánnak egy nagyobb háborúba bonyolódni. Eisenhower elnök a lehetséges atomháborút elkerülendő visszavonulásra szólította fel nyugati szövetségeseit, nem adott katonai támogatást a további Egyiptom elleni akciókhoz. Nagy-Britannia és Franciaország nemzetközi tekintélye ezzel jelentősen csökkent, hiszen bebizonyosodott, hogy az USA támogatása nélkül nem nagyhatalmak már.

(Dwight D. Eisenhower, az USA elnöke 1953 és 1961 között, forrás: Wikipédia)

Eközben a moszkvai pártvezetés folyamatosan tájékozódott az eseményekről. A tényleges döntés október 31-én született meg arról, hogy a Szovjetunió – elkerülendő Magyarország kiszakadását a keleti blokkból – fegyverrel fogja leverni a magyar forradalmat. Ekkorra a szovjet vezetők számára is nyilvánvalóvá lett, hogy a Nagy Imre által megkísérelt konszolidálás nem maradhat azon keretek között, amiről 28-ai rádióbeszédében szólt.

A szovjetek katonai szempontból óriási túlbiztosítással előkészítették a támadást. Egyeztették lépésüket Kínával, illetve a keleti tömb néhány országával (például Lengyelországgal). Hruscsov egy Titóval folytatott titkos találkozón a jugoszláv vezető hozzájárulását is elnyerte a támadáshoz

A magyar kormány számára a következő napokban fokozatosan világossá vált, hogy a szovjet haderő újabb katonai akcióra készül, csapataik megszállják a repülőtereket, körbeveszik a városokat, illetve az erősítések folyamatosan érkeznek a Szovjetunióból.

Nagy Imre természetesen érzékelte a veszélyt, ezért az ENSZ segítségét is kérte. A szuezi válság miatt
azonban, bár napirendre került a magyar forradalom ügye az ENSZ Biztonsági Tanácsában, lényegi
segítségnyújtás nem történt.

November 1-jén kétségbeesett lépésre szánta el magát a kormány. Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből, ezzel akarva elérni a szovjet haderő kivonulását (a Varsói Szerződés értelmében tartózkodtak Magyarországon a szovjet csapatok). A kormány kinyilvánította Magyarország semlegességét is, ami a szovjet vezetés felé volt jelzés, hogy nem kívánnak a nyugati hatalmi tömbhöz sem csatlakozni.

(Nagy Imre november 1-jén elmondott rádióbeszéde, forrás: Youtube)

Ezek a lépések hozzájárultak az ország belső nyugalmának megteremtéséhez, hiszen a legfontosabb forradalmi követelések országszerte éppen ezek voltak. A Szovjetunióval való szakítással a Nagy Imre-kormány teljes ­összhangba került a tömegmozgalom követeléseivel. Így sem volt könnyű megteremteni a nyugalmat, mert nagyon sokan, főleg a nagyipari munkások, nem akarták felvenni addig a munkát, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot. A kormány azonban a szovjeteknek is meg akarta mutatni, hogy a fegyveres harcok és a sztrájkok véget értek, az új politikai rend stabil, az élet visszatért a rendes kerékvágásba, nincs tehát ok – illetve ürügy – a szovjet beavatkozásra.

A szabadságharc leverése

Moszkvában eközben tovább folytak az előkészületek. A támadás terve (Forgószél hadművelet) már készen állt, ahogy az is egyértelmű volt, hogy Nagy Imre kormányzásának véget kell vetni. Új embert kellett tehát találni, aki a szovjet támadás után vállalja a kormányzást, természetesen a szovjet igényeknek megfelelően.

Moszkva választása Nagy Imre kormányának kommunista miniszterére, Kádár Jánosra esett. Kádár november első napjaiban eltűnt, Moszkvába vitték: itt tájékoztatták a készülő szovjet támadásról, és hogy Nagy Imre helyett őt választja a moszkvai vezetés kormányfőnek. Kádár vállalta a rá bízott feladatot, ezzel gyakorlatilag elárulta a forradalmat.

Közben a szovjet katonai szervek megtévesztő módon Nagy Imre kormányával is folytatták a tárgyalásokat csapataik kivonásáról. Ugyanakkor november 3-án a szovjet állambiztonsági szervek képviselői letartóztatták a magyar tárgyalókat, köztük Maléter Pál honvédelmi minisztert. Másnap, november 4-én, vasárnap hajnalban megindult a szovjet intervenció. A budapesti rádióban Nagy Imre miniszterelnök tájékoztatott a szovjet támadásról, majd munkatársaival és családtagjaikkal együtt a jugoszláv követségre menekült.

(A forradalom és szabadságharc eseményei, benne a november 4-i szovjet támadás is, forrás: Szent Korona Rádió)

A meginduló szovjet támadással egy időben, a szolnoki rádióból elhangzott a Kádár János vezette kormány felhívása, amelyben legitimálni próbálta nyilatkozatával a szovjet csapatok katonai fellépését.

A támadó szovjet erők néhány nap alatt leverték a szabadságharcot. A magyar hadsereget – kevés kivételtől eltekintve – a legtöbb helyen gyorsan lefegyverezték. A nemzetőrség és a különböző fegyveres felkelő csoportok viszont több helyen megkísérelték az ellenállást. Abban bíztak, hogy ha elegendő ideig kitartanak, akkor az elhúzódó harcok és a nemzetközi felháborodás miatt a Szovjetunió majd újra a tárgyalóasztalhoz ül. A Münchenből sugárzó Szabad Európa Rádió adásai közül néhány azt a hamis vélekedést is táplálta, hogy a magyar szabadságharcosok rövidesen nyugati segítségre is számíthatnak.

Budapesten a legsúlyosabb harcok a Corvin köz környékén, valamint Budán, a Széna térnél bontakoztak ki. A legtovább Újpest és Csepel állt ellen. Csepelen a helyi honvédalakulat is a felkelőkkel együtt harcolt, és a szovjetek az ellenállást komoly erők bevetésével csak november 9-ére számolták fel.

Vidéken is számos helyen elhúzódtak a harcok. Így Sztálin­városban, amelyet a forradalom napjaiban Dunapentelére neveztek vissza, a felkelőket a hozzájuk állt katonatisztek vezették. A várost november 7-én tudták a szovjet csapatok elfoglalni a nehéztüzérség és légierő bevetésével. Súlyos harcok voltak Veszprémben és Pécsett is, utóbbiból a Mecsekbe kivonuló, főleg diákokból és bányászokból álló felkelőcsapat november 19-éig folytatta az ellenállást. A nemzetőregységek és felkelőcsoportok más városokból (például Tatabánya, Miskolc, Sátoraljaújhely, Szekszárd) is kihúzódtak a környező erdőkbe.

Nagy Imre és kormányának tagjai a jugoszláv követségen kaptak menedéket Titónak köszönhetően. Azt nem tudhatták, hogy Tito együttműködéséről biztosította Hruscsovot, így amikor néhány nap múlva a kormány elhagyta a nagykövetség épületét, hogy tárgyaljon Kádárral, a kormány tagjait a szovjetek fogságba ejtették és Romániába internálták Nagy Imrét.

1956 októberének végére fokozatosan megszűnt a határellenőrzés az ország nyugati és déli határán. E néhány hét alatt mintegy 200 000 ember menekült el az országból, túlnyomórészt a zöldhatáron át.

(Magyar menekültek Ausztria felé veszik az irányt, forrás: Múlt-kor)

A szabadságharc leverése után

Elsősorban a munkástanácsok, de más forradalmi szervek is december elejéig folytatták a politikai sztrájkot. Tárgyalóasztalhoz kényszerítették a Kádár-kormányt, szívósan képviselték a forradalmi célkitűzéseket. A november 14-én megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ellenállás központja lett. November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, melynek felhívására november 23-án, egy hónappal a forradalom kitörése után „néma tüntetéssel” emlékeztek meg az eseményről Budapesten: 12 és 13 óra között senki nem tartózkodott az utcákon, még a buszok és a villamosok is leálltak.

(A Nagy-budapesti Központi Munkástanács egyik felhívása, forrás: OSZK)

December 4-én gyászruhás asszonyok sok ezres menete (Asszonyok tüntetése) vonult végig a városon. December elején több városban került sor tüntetésekre és a tüntetőkre leadott sortüzekre (Budapest, Salgótarján, Miskolc).

(Tüntető asszonyok a Városligetben, forrás: Fortepan)

Az ellenállásra a szovjetek nyílt támadással válaszoltak. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. Hamarosan statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása és ezzel teljes mértékben felszámolták a magyar társadalom ellenállását 1957 elejére és elkezdődhetett a magyarországi szocializmus második kiadásának kiépítése, amelyet Kádár-rendszernek nevezünk. 

Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!

Felhasznált források:

- A forradalom. Történelem 12. (NKP), II. Az 1956-os forradalom és szabadságharc. https://www.nkp.hu/tankonyv/tortenelem_12_nat2020/lecke_02_004 (2024. 06. 23.)

- A nemzet szabadságharca. Történelem 12. (NKP), II. Az 1956-os forradalom és szabadságharc. https://www.nkp.hu/tankonyv/tortenelem_12_nat2020/lecke_02_005 (2024. 06. 23.)

- Az 1956-os forradalom és szabadságharc. https://www.tiszaparti-szolnok.hu/files/Az_1956-os_forradalom.pdf (2024. 06. 23.)