(Rudolf Alfred Höger: Szuronyroham Doberdónál, A doberdói csata 1916-ban zajlott, forrás: Wikipédia)
Az elkövetkezendőkben Magyarország részvételéről lesz szó az első világháborúban. Kitérek majd a Monarchia hadseregére, ezen belül a magyarok szerepvállalására, a magyar csapatok küzdelmeire, a nagy csatákra. Lesz még szó, hogy az antant milyen ígéreteket tett a Monarchia nemzetiségei számára, milyen magyar hősök voltak a világháborúban, a hátország szerepére is kitérek, illetve a magyar hadifoglyok sorsára is.
Az első világháború kirobbanása
Miután 1914. június 28-án Szarajevóban Gavrilo Princip szerb diák meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst, a Monarchia és Szerbia borús viszonya még tovább romlott. A merénylő nemzetisége, illetve a Fekete Kézzel és más terrorszervezetekkel fenntartott kapcsolata arra sarkallta Bécset, hogy a gyilkosságért közvetlen Szerbiát vonja felelősségre, a balkáni hódító tervek pedig arra késztették Ferenc József (ur. 1848-1916) környezetét, hogy háborúval vegyenek elégtételt a Monarchia déli szomszédján.
(Ferenc Ferdinánd az OMM trónörököse, forrás: Wikipédia)
(A merényletről készült illusztráció, forrás: Wikipédia)
A merénylet után összehívott koronatanácsban már a hadüzenet kérdése volt a központi téma, melyet – egyetlen ellenszavazat, gróf Tisza István magyar miniszterelnök tiltakozása mellett – a megjelent vezetők szinte mindannyian támogattak.
(Tisza István miniszterelnök 1913 és 1917 között, forrás: Wikipédia)
Mindennek dacára a német császár, II. Vilmos (ur. 1888-1918) és vezérkari főnöke, Helmuth von Moltke is támogatta a hadüzenetet. A németek terve egy gyors és eredményes franciaországi és szerbiai villámháborún alapult, melyet az Oroszország elleni együttes támadás követett volna; a Monarchiának ebben a háborúban tehát nem volt más feladata, mint kiharcolni a győzelmet a szerbiai fronton, és feltartani a – lassúnak vélt – orosz mozgósítást, míg Franciaország békére kényszerül a németek ellen. Ferenc József és Vilmos vezérkara a korábbi háborúk nyomán gyors, mindössze néhány hónapos küzdelmet jósolt, ennek fényében kell értelmezni tehát azt az elhamarkodott 1914 júliusi ígéretet is, miszerint a német és osztrák katonák a falevelek lehullásakor már ismét otthon lesznek.
(Ferenc Józsefról készült plakát, forrás: Mártélyman blog)
A Magyarországot képviselő Tisza István talán az egyetlen befolyásos politikus volt, aki ellenezte a hadüzenetet, mivel tisztában volt azzal, hogy hazánk számára ebből semmiféle előny nem származhat: egy esetleges vereség minden bizonnyal feldarabolná Magyarországot, a győzelem, és ezzel a Monarchia területi növekedése pedig csökkentené a magyarság arányát és ezzel befolyását is.
A magyar kormányfő végül nem járt sikerrel, a császár ugyanis július 23-án ultimátumot küldött Belgrádba, melyben azt követelte I. Pétertől, hogy 48 órán belül járuljon hozzá a merénylet felelőseinek felkutatásához, szüntessen be minden propagandát a Monarchia ellen, és oszlassa fel mindazon szervezeteket, melyek terrorcselekményekkel gyanúsíthatóak.
Amellett, hogy a szerb hadsereg és államapparátus valóban összefonódott a Fekete Kézzel és más szervezetekkel, ezek a követelések önmagukban is teljesíthetetlenek voltak, hiszen követeléseivel Ausztria-Magyarország mélyen sértette Szerbia szuverenitását. Ezzel Ferenc József és az ultimátumot átadó, Giesl von Gieslingen belgrádi nagykövet is tisztában volt, de a cél ekkor már nem a vizsgálat, hanem a háború kiprovokálása volt.
Így 1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának és ezzel kitört az első világháború.
A Monarchia hadserege és Magyarország
Az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének központi részét a császári és királyi közös hadsereg képezte, amelynek a költségeit az osztrák és a magyar állam együttesen biztosította. Ezt egészítette ki a Magyar Királyság határain belül a kisebb létszámú Magyar Királyi Honvédség, amelyet Magyarország önállóan tartott fenn.
A Monarchia katonáinak közel egyharmada a Magyar Királyság területéről vonult be. A háborús áldozatvállalásból a magyarok mellett természetesen a különböző nemzetiségek is kivették a részüket, hiszen a hadvezetés minden hadköteles férfit igyekezett bevonultatni.
A háború alatt alig maradt olyan család, amelyet ne érintett volna közvetlenül a nagyhatalmak véres küzdelme. A Monarchia súlyos embervesztesége következtében sok család életébe beköltözött a fájdalom és a gyász, és ebből a Magyar Királyság területéről hadba vonulók vesztesége igen jelentős volt.
(A császári és királyi közös hadsereg nemzetiségi összetétele 1910-ben, forrás: NKP)
Magyar frontok – nagy csaták
A Balkán
A világháború első lövései az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia határainál, a Duna, a Száva és a Drina folyó mentén dördültek el. A hadüzenetet követően a Monarchia innen (nyugatról Boszniából, északról pedig az Alföldről) indította meg a támadását Szerbia ellen. A gyors orosz mozgósítás és támadás miatt azonban a haderő zömét Galíciába kellett irányítani, így a szerbekkel szemben nem volt meg a szükséges erőfölény. A Monarchia több offenzívát is indított, de a szerbek ezeket feltartóztatták, ami komoly presztízsveszteséget okozott a birodalomnak.
(A szerbek elleni támadás 1914 augusztusából, forrás: Wikipédia)
1915-ben fordult a kocka: egyfelől német csapatok is érkeztek a Szerbia elleni újabb offenzívához, másfelől pedig Bulgáriát sikerült bevonni a háborúba. Szerbiának nem maradt esélye a további ellenállásra a két irányból támadó központi hatalmakkal szemben. Szerbia és Montenegró osztrák–magyar és bolgár megszállás alá került, sőt még Albánia északi része is egészen a világháború végéig. Bár a központi hatalmak győzelmet arattak Szerbia fölött, a kormány mégsem kért békét, hanem a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére menekült. A balkáni front megmaradt, mivel angol és francia csapatok szálltak partra Észak-Görögországban, és itt állóháború alakult ki.
(A szerbek elleni hadműveletek 1915-ben, forrás: Wikipédia)
A balkáni hadszíntéren a világháború végén történt újabb fordulat: az antant csapatainak támadása először Bulgária és Törökország összeomlását idézte elő, majd Magyarország határára érve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Monarchia fegyverszünetet kérjen.
(A központi hatalmak frontvonalának összeomlása 1918 őszén, forrás: SZTE Klebelsberg Könyvtár)
Az orosz front
A háború kezdetén Oroszország a vártnál gyorsabban mozgósította hatalmas létszámú hadseregét. Még meg sem érkeztek a szerb frontról átvezényelt erők, mire az oroszok elfoglalták Galícia nagy részét.
(A keleti front 1914 szeptemberében, forrás: Wikipédia)
A hullámzó harcok után körülzárták és ostromolni kezdték Przemyśl több mint 120 000, nagyrészt magyar katona által védett erődjét. A Monarchia csapatai csak a Kárpátok domborzati akadályát kihasználva, embert próbáló őszi–téli hegyvidéki körülmények között tudták feltartóztatni a fenyegető orosz offenzívákat. A sok hősies erőfeszítés közül is kiemelkedik a december elején vívott limanovai csata, ahol döntő részben a magyar huszárok elsöprő rohamának volt köszönhető a győzelem. Ezért az első világháború „legmagyarabb” győzelmeként tartjuk számon.
(A limanovai, más néven krakkói csata, forrás: Nagy Háború blog)
Przemyśl erődjét ugyanakkor már nem sikerült megmenteni, a kiéheztetett erőd védői a következő év elején kénytelenek voltak kapitulálni. Mindkét félnek a háború első néhány hónapjában közel egymilliós véres vesztesége (halott, eltűnt, sebesült, fogságba esett) volt.
1915 tavaszán – jelentős német erőkkel együttműködve – áttörték a központi hatalmak az orosz frontot, és több mint száz kilométerrel vetették vissza az ellenséget (gorlicei áttörés).
(Az orosz front 1914-1915 folyamán, benne a gorlicei áttöréssel, forrás: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet)
Az 1916-os év ismét orosz előretörést hozott, ekkor a Monarchia haderejét szorították vissza, miközben több százezer katonát hadifogságba ejtettek. Bár 1917-ben a márciusi orosz forradalom még nem hozta el az Orosz Birodalom kiválását a háborúból, de a kezdeményezés a központi hatalmak kezébe került. Visszafoglalták a Monarchia oroszok által 1916-ban megszállt részét, sőt Ukrajna jelentős területeire is bevonultak. Az év végén megalakuló bolsevik kormány mindezek hatására békére kényszerült (Breszt-Litovszk, 1918. március). Így tehát a központi hatalmak győzelemmel zárták le az orosz frontot.
(Az orosz front 1916-1917 folyamán, forrás: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet)
Az olasz front
Az olasz kormány korábbi semlegességét (és egyúttal a hármas szövetséget is) felmondva az antant oldalán lépett be 1915 nyarán a háborúba. Az Osztrák–Magyar Monarchiának így egyszerre három fronton kellett harcolnia. Az olasz haderő fő támadása keleti irányban, az Isonzó folyó mentén indult meg. (Mellékhadszíntérként ugyanakkor az Alpok akár kétezer méter magas vonulatai között is harcoltak.) Az Isonzó-front legelkeseredettebb csatáit a folyó fölé magasodó Doberdó-fennsíkért vívták, amelyet nagy számban magyar alakulatok is védtek.
(Az olasz front 1915 és 1917 között, forrás: Wikipédia)
1917 októberében a központi hatalmak áttörést hajtottak végre az Isonzónál (caporettói áttörés). A siker minden várakozást felülmúlt, és egészen a Piave folyóig nyomultak előre. Ha nem érkezik jelentős antantsegítség, Olaszország minden bizonnyal összeomlott volna.
(A caporettói áttörés, forrás: Wikipédia)
A következő év nyarán a Monarchia utolsó nagy offenzíváját indította meg a Piavénál, amelyet a nyugati erőkkel megtámogatott olaszok már feltartóztattak. A Monarchia az olaszokkal szemben szinte a háború utolsó napjáig kitartott. 1918. október végén indult meg az olasz támadás, amely többek között kikényszerítette, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverszünetet kérjen. Az egyezményt 1918. november 3-án Padovánál írták alá.
(A harmadik piavei csata, forrás: Wikipédia)
A román front
Románia az antant területi ígéretei nyomán lépett be a háborúba 1916 augusztusában. Amilyen nagy reményekkel kezdődött a román támadás Erdélyben, olyan gyorsan omlott össze. A több oldalról induló osztrák–magyar, német és bolgár ellentámadás alatt Románia megroppant. A központi hatalmak 1916 decemberében Bukarestet is elfoglalták, sőt, a Fekete-tenger partjáig megszállták az országot. A maradék román erők és a kormány keletre, Moldvába menekültek, ahol orosz támogatással szervezték meg a védelmet. A továbbiakban kialakult állóháborúnak végül Oroszország háborúból való kilépése vetett véget, ami után a románok önmagukban már nem tarthattak ki tovább. A központi hatalmak így legyőzték Romániát, és 1918. májusban megkötötték vele a bukaresti különbékét.
(A román hadszíntér 1916 és 1918 között, forrás: Történelem mindenkinek blog)
Az antant ígéretei a Monarchia nemzetiségeinek
A világháború nagy részében az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségei kötelességüket teljesítve harcoltak a császári és királyi hadseregben. Ugyanakkor a szomszédos országok kezdettől fogva az irredenta igényeik megvalósításáért küzdöttek, valamint az emigráns nemzetiségi politikai vezetők is a függetlenség megteremtésén dolgoztak. Az antant vezető politikusai jelentős területek átadását ígérték az olaszoknak és a románoknak, de egészen 1918 nyaráig egyértelműen nem tűzték ki célul az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztását.
Szerbia minden, délszlávok által lakott területet (így Bosznia-Hercegovinát, a Magyarországhoz tartozó Délvidéket és Horvátországot is) egyesíteni kívánt. Mint szövetséges, a háború végéig kitartó kormányt az antant támogatta is ebben a célkitűzésében.
A Monarchia területén élő olaszok ügyét természetesen igen határozottan képviselte az irredenta célokat már évtizedes távlatban kitűző Olaszország. 1915-ös hadba lépése „áraként” a londoni titkos szerződésben az antant meg is ígérte nekik Dél-Tirolt, Triesztet, Isztriát és Dalmáciát.
Az antanthatalmak Románia számára a bukaresti titkos szerződésben (1916. augusztus) ígéretet tettek a teljes Erdély, sőt majdnem a Tiszáig terjedő alföldi területek és a Bánság átadására. Ugyanakkor mivel Románia vereséget szenvedett, és különbékét kötött a központi hatalmakkal, így ez a szerződés jogilag érvényét vesztette. A háború utolsó előtti napján Románia azonban újra hadba lépett a megígért területekért, és a vezető antanthatalmak győztes szövetségesnek tekintették az országot.
A cseh nemzeti mozgalom élére a prágai egyetem professzora, Tomáš Garrigue Masaryk [ejtsd: maszárik] és Edvard Beneš állt. Az emigrációban élő politikusok a háború kezdetétől minden eszközzel egy olyan ország megteremtésén dolgoztak, amelyben a csehek és a szlovákok együtt élnek. Megalakították a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, és igyekeztek céljaiknak megnyerni az antanthatalmakat. 1918 nyarán az antant államai hivatalos kormányként ismerték el a testületet, ezzel egyúttal a felvidéki, jelentős részben szlovákok által lakott területeket is a létrejövő új állam részének tekintették.
(A szomszédos országok területi követelései már a világháború alatt és 1919-ben is, forrás: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet)
Magyar hősök a világháborúban
(Habsburg József főherceg, császári és királyi tábornagy, forrás: NKP)
József főherceg volt a 20. században legmagasabb rendfokozatot elért magyar katona. A Habsburg főherceg hosszabb-rövidebb ideig a Monarchia összes frontján szolgált. Kiemelkedik ezek közül Doberdó, ugyanis a VII. hadtest élén 1915–16-ban ő irányította a fennsík védelmét. Később a teljes, Románia ellen harcoló hadseregarcvonal parancsnoka is volt.
Magyar katonái rajongtak érte, ugyanis a Habsburg főherceg mindig magyarul szólt hozzájuk (naplóját is magyarul írta, és a II. világháború végéig Magyarországon élt), és különös odafigyeléssel gondoskodott róluk, illetve szinte mindig ott forgolódott az első vonalakban, személyes biztonságát kockáztatva, egyúttal katonáiba lelket öntve és problémáikat megismerve.
(Horthy Miklós altengernagy, forrás: Wikipédia)
Magyarország későbbi kormányzója fényes tengerésztiszti karriert futott be. Mivel az antant 1914–1915-ben érzékeny veszteségeket szenvedett az Adrián, inkább a tenger kijáratának (Otrantói-szoros) lezárásáról döntött, így a Monarchia részéről adta magát a cél, hogy az akna- és hajózárat áttörve jusson ki a Földközi-tengerre. Horthy Miklós sorhajókapitány többször is javasolta a tengerzár áttörését, amit végül 1917-ben elfogadtak. A haditervet Horthy készítette, és a támadásra kijelölt flotta vezetését is rábízták, a Novara cirkáló élén. A tengerzárat alkotó olasz gőzösöket a Monarchia cirkálói könnyedén elsüllyesztették, ám a támadás hírére kifutó olasz, francia és brit cirkálókkal jelentős tengeri csata bontakozott ki. A Novara fedélzetén maga Horthy is megsérült, és az összecsapás későbbi részén (miután eszméletét visszanyerte) hordágyról irányította a csatát. A két hajóraj egymásnak kölcsönös veszteségeket okozva vonult vissza. Végeredményében ez a csata volt a legnagyobb összecsapás az Adriai-tengeren a világháború során. Horthyt később kezdeményezőkészsége és bátorsága miatt IV. Károly ellentengernaggyá (a világháború végén pedig már altengernaggyá) és flottaparancsnokká nevezte ki.
A hátország szerepe
A Tisza-kormány 1914-ben határozott intézkedésekkel átállította az országot a hadigazdaságra. Emellett szociális intézkedésekkel (például hadisegély, közkonyhák működtetése) igyekeztek valamennyire segíteni a gyorsan növekvő számú rászorulókon. A háborús esztendők a parasztságon belüli jövedelmi különbségeket tovább növelték. Szinte minden családból küldtek a frontra férfiakat, ezért az otthon maradt családtagokra keserves időszak várt. Az elszegényedés, az eladósodás főleg a kisbirtokos parasztságot, illetve az úgynevezett agrárproletár-réteget sújtotta. Ugyanakkor a háborús konjunktúra, a termény értékesítése a hadiszállítóknak, valamint a piaci értékesítési lehetőségek számos családnak biztosítottak állandó jövedelmet.
(Tábori konyha Budapesten 1914-ben, forrás: Fortepan)
A hátország számára az egyik legnagyobb terhet az infláció jelentette. A hadsereg ellátása miatt állandósult bizonyos termékek esetében az áruhiány, ami óhatatlanul az árak emelkedéséhez vezetett. Ugyanilyen hatással járt, hogy a háború irdatlan költségeit fedezni kívánó kormány folyamatosan élt a pénzkibocsátás lehetőségével. Az alapvető élelmiszerek esetében végül hatósági árszabást, illetve jegyrendszert vezettek be. Ennek megfelelően a minimális fejadagot mindenki megkaphatta az állami hivatalok által kibocsátott jegyek ellenében.
(Kenyérjegy 1914-ből, forrás: NKP)
Az állam pénzügyi gondjain a pénzkibocsátás mellett egy sajátos kötvénytípussal is igyekezett segíteni: az állampolgárokat hadikölcsön jegyzésére biztatták. Ennek értelmében az állam által kibocsátott kötvényeket megvásárolva hozzájárulhattak a háború költségeihez, ugyanakkor lejáratakor a kamat miatt nyereségre is számíthattak.
(Hadikölcsön jegyzésére buzdító plakát, forrás: NKP)
Az utolsó háborús évre minden erőfeszítés ellenére az ország (különösen a városokban) és a fronton szolgáló csapatok ellátása egyre nehézkesebbé vált. A nélkülözések és az egyre erőteljesebb háborúellenes hangulat miatt sztrájkok is kitörtek, ami egyre kétségesebbé tette a hadiipari termelést.
A magyar hadifoglyok sorsa
A hadifogság szabályait a 20. század elején nemzetközi egyezményekben rögzítették. Az alapvető elképzelés az volt, hogy a katonákat hadifogságban az adott ország katonáival megegyező bánásmód illeti meg (hiszen ugyanerre lehetett számítani ellenkező esetben is). Az ellátás mellett a közkatonákat dolgoztathatták fizetésért, például mezőgazdasági munkák során (mivel a férfi lakosság jelentős része a fronton harcolt). A valóságban azonban egyetlen ország sem volt felkészülve a világháború által előidézett milliós hadifogolytömegekre.
A legtöbben – mintegy félmillió magyar (köztük Przemyśl védői) – orosz fogságba estek. A katonákat hosszú vonatút során, marhavagonban szállították a távoli, akár közép-ázsiai vagy szibériai táborokba. A borzalmas higiéniai viszonyok, a zsúfoltság, valamint a kevés és gyenge étkezés (fekete kenyér, kása, káposzta) miatt legyengült szervezetű katonák között halálos járványok pusztítottak. A foglyok zömét a háború után fogolycsere-egyezmény keretében 1922-ig szállították haza.
(Przemysl védőseregének hadifogságba esett katonái a sorsukat várják, forrás: Nagy Háború blog)
(Lakóbelső az omszki tiszti táborból, forrás: Nagy Háború blog)
Ellenséges hadifoglyok Magyarországon is voltak – legtöbben oroszok, akiket mezőgazdasági munkák során is dolgoztattak. Kezdetben itthon is igen nehéz körülmények között éltek, a debreceni táborban még kolera is pusztított. Később sokat javult a táborok infrastruktúrája: új épületeket építettek, és megfelelő étkezést biztosítottak számukra.
(Orosz hadifoglyok Magyarországon, forrás: Nagy Háború blog)
A következő cikkekben az első világháborút követő átalakulásról lesz szó magyar szempontból (Az OMM és a történelmi Magyarország szétesése, A tanácsköztársaság és az ellenforradalom, A trianoni békediktátum).
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált források:
- Tarján M. Tamás: Kirobban az első világháború. Rubicon Online. https://rubicon.hu/kalendarium/1914-julius-28-kirobban-az-elso-vilaghaboru (2024. 06. 28.)
- Magyarország az első világháborúban. Történelem 11. III. "A Nagy Háború". https://www.nkp.hu/tankonyv/tortenelem_11_nat2020/lecke_03_011 (2024. 06. 28.)
