(Kádár János szavaz az 1985-ös országgyűlési és tanácsi választásokon)
A választások kifejezés nem véletlenül került idézőjelbe a címben, mivel sem a Rákosi és később a Kádár-korszakban sem voltak demokratikus, szabad választások Magyarországon. Persze a látszatra adtak azért a kommunisták, mert lehetővé tették ugyan, hogy az emberek a szavazóurnákhoz járuljanak, de igazán nem volt kik közül választani, mivel egy jelölt volt fent a szavazólapokon ez alól csak az 1985-ös választás volt kivétel, amikor is lehetővé vált a többes jelölés.
1949 és 1989 között 8 parlamenti választást tartottak, de ezeknek valódi tétje az ország szempontjából nem volt, inkább csak megerősítette a szocialista hatalom legitimációját! Az országgyűlésnek a szocializmus időszakában nagy létjogosultsága nem volt, hiszen az 1949-ben felállított Elnöki Tanács gyakorolta az országgyűlés legtöbb jogkörét, így ők határoztak a legfontosabb politikai döntésekben, hoztak meg törvényerejű rendeleteket. A parlament legtöbbször évente csupán 4-szer ülésezett 2-2 hét erejéig és általában jóváhagyta a párt és az Elnöki Tanács döntéseit. A kormányalakítások, kormányváltások sem a választásokkal összefüggő következmény volt, mint manapság, hanem ahogy a párt felső vezetése azt megkövetelte az érintett személyektől. Egyetlen egy kivétel volt: az 1967-es választások után, amikor is Fock Jenő lett miniszterelnök, de ő is mint az elődje a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) képviselője volt, így igazából változás nem történt, csak a miniszterelnök személye lett más.
(Az Elnöki Tanács egyik 1988-as ülése)
(Kádár János felszólalása a parlamentben)
Az országgyűlési választások a kommunizmusban 4, illetve 5 évente zajlottak, tehát nem volt fix időkerete az országgyűlés mandátumának. A részvételi arány az egyes választásokon minden esetben meghaladta a 90%-ot és a részvétel nem volt teljes mértékben kötelező, de erősen ajánlott volt és letudták ellenőrizni a távolmaradókat a névjegyzék alapján, így ez jó indok volt az állam részéről, hogy vegzálja az adott állampolgárt. Sajátos eleme volt ezeknek a választásoknak, hogy nem pártok, hanem szervezetek itt konkrétan népfrontok indultak el név szerint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Népfront (1944–1949), majd Magyar Függetlenségi Népfront (1949–1954) végül Hazafias Népfront (1954–1990). Mind a 8 választás egyfordulós volt és formális, mivel a választókerületek kis részében lehetett ténylegesen választani jelöltek közül. Az 1985-ös választás annyiban volt sajátos, hogy akkor kötelező többes jelölés volt, ezért az egyéni választókerületek jelentős részében második fordulóra is szükség lett. Az országgyűlési képviselők számát mindig a választások előtt állapították meg: 1949-ben 402, 1953-ban 298, 1958-ban 338, 1963-ban 340, 1967-ben 349, 1971-ben, 1975-ben és 1980-ban 352, majd 1985-ben 387 fő volt.
(1949-es választások szavazólapja)
Minden választásnak meg volt a maga történelmi különlegessége, ha már valódi tétje nem is volt:
- 1949: A Magyar Kommunista Párt eddigre lényegében "felszalámizta" az összes politikai ellenfelét és egymaga indult népfrontként a választásokon.
(1949-es választás egyik szavazókörzete Budapesten)
- 1953: Az 1953-as választásnak, amit május 17-én rendeztek meg, Sztálin március 5-iki halála adott különös apropót, ami után a Rákosi-rendszer gyakorlatilag pár hónap alatt összeomlott. Az év júniusában Moszkvában kemény bírálatok érték Rákosi Mátyást és ő kénytelen volt háttérbe vonulni emiatt.
(Rákosi Mátyás és felesége leadják a voksukat)
- 1958: Eredetileg 1957-ben tartották volna a következő szavazást, de az 1956-os forradalmat követő feszült légkörben nem merték megtartani, így meghosszabbították az országgyűlés mandátumát egy évvel. Voltak változások a választójogban, Az életkori cenzust a 18 éves korhatár helyett a nagykorúsághoz kötötte (nagykorú volt az is, aki 18. életéve előtt megházasodott). A képviselőket továbbra is kötött listán lehetett megválasztani, egyetlen listára lehetett csak szavazni. A képviselők számát növelte, hogy minden 32.000 lakos helyett 30.000 főre jutott egy mandátum.
- 1963: Ekkorra már konszolidálódott a Kádár-rendszer, s a hatvanas évek elején már enyhülésnek indult, Szándékosan a választások után, a március 15-iki nemzeti ünnepre időzítve általános amnesztiát hirdettek a politikai foglyok túlnyomó többségének cserébe Magyarország teljes jogú tagja lett az ENSZ-nek.
- 1967: Újabb törvénymódosítás előzte meg a választásokat, ennek értelmében képviselőjelöltet állítani a jelölőgyűlésen lehetett, az ott megnevezett személyek közül a Hazafias Népfront választotta ki a tényleges jelöltet. A törvény két legfontosabb újítása az volt, hogy a listás választási rendről áttértek az egyéni választókerületekre, valamint lehetővé tették, hogy egy kerületben több jelölt is induljon.
- 1971: A választás érdekességét az adta (adhatta volna), hogy az 1970. évi III. törvénnyel eltörölték a Hazafias Népfront jelöltállítási monopóliumát, tehát elvben bárki bárkit jelölhetett volna a választáson. Arról, hogy ez mégse így legyen, de legalábbis ne politikailag veszélyes mértékben, a rendszer önmagához híven adminisztratív úton igyekezett gondoskodni. Ugyanis fontos volt a vezetésnek, hogy a parlamentbe azért többségbe legyenek a Népfront képviselői, mint a pártonkívüliek, így próbálta meg befolyásolni a jelölés mikéntjét.
(Kádár János és felesége szavaz 1971-ben)
(Mozgóurnás szavazás a Hortobágyon)
- 1975: Az alkotmány módosítása kimondta, hogy az országgyűlés mandátuma ettől kezdve öt év.
- 1980: Ezen a választáson került be a korábbi szavazásokhoz képest kevesebb független jelölt. A pártonkívüliek aránya jellemzően a 1960-as években 100 alatt, míg az 1970-es években 100 felett volt. Ők nem párttagok voltak, hanem az egyéni választókerületből kerülhettek be a parlamentbe.
- 1985: A szocializmus utolsó országgyűlési választása volt ez, de mégis ez hozta a legfontosabb törvényi változást! A legnagyobb újítás a kötelező többes jelölés volt: mind a 352 egyéni kerületben legalább két jelöltet kellett állítani. A jelölteket már csak az állampolgári gyűlések nevezhették meg, ám a jelölteknek el kellett fogadnia a HNF (meglehetősen sematikus) programját. Több körzetben sikerült olyan jelölteket is indítani, akik félig–meddig ellenzékinek számítottak (ún. „spontán jelöltek”). Az állambiztonság által számon tartott valódi ellenzékiek elindulását sikeresen meggátolták. Képviselő lett az, aki az érvényes voksok legalább 50%-át megszerezte kerületében. Emellett a törvény bevezette az országos lista fogalmát. Ezen 35 főt indítottak, elsősorban azokat a párt- és állami vezetőket, akiknek egyéni választókerületi indulását nem merték megkockáztatni (Kádár János pártfőtitkár, Lázár György miniszterelnök, Losonczi Pál NET-elnök stb.). Számos ellenzékhez kötődő személy került be a parlamentbe és később az időközi választások alkalmával még több.
(Király Zoltán az egyik pártonkívüli képviselője az országgyűlésnek 1985 után)
Az 1989-ben megalkotott XXXIV. tv. révén pedig a következő évben 1947 óta az első szabad, demokratikus választásokat tartották meg Magyarországon, amelynek valódi, igazi tétje volt és ez azóta sem változott, tehát az állampolgároknak valódi döntési lehetősége van, hogy milyen irányban haladjon tovább az ország és 4 évente a szavazófülke magányában dönthet is erről!
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált források:
- A törvényhozás 1957-1989. A magyar állam története 1711-2006. Szerző: Bencsik Péter. ELTE BTK. Budapest. 2006. http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Tortenelem/14Szab%F3_Marjanucz/html/10_3.htm (2022. 12. 03.)
- Feitl István: Pártvezetés és országgyűlési választások 1949-1988. Parlamenti képviselőválasztások 1920-1990. Politikatörténeti Alapítvány. Budapest. 1994. http://polhist.hu/wp-content/uploads/2017/09/feitl1_05.pdf (2022. 12. 03.)
