A vasfüggöny 1949 és 1989 között fennálló műszaki határkerítés volt a hidegháborús Európában. A műszaki határzár elválasztotta egymástól a kommunista Közép-Kelet és a demokratikus Nyugat-Európát egymástól. A vasfüggöny tulajdonképpen megakadályozta, hogy a szocialista országokból emberek tömegei menjenek át nyugatra és évtizedekre meghatározta Kelet- és Nyugat-Európa viszonyát, de bizonyos értelemben az elbontása után is bizonyos mértékben érzékelteti hatását, hogy egykoron állt egy kerítés Európa közepén.
(Winston Churchill 1946-os fultoni beszédében felvázolt vasfüggöny)
A vasfüggöny, mint kifejezést először Winston Churchill korábbi brit miniszterelnök használta 1946-ban egy Fultonban elmondott beszédében: „A baltikumi Stettintől az Adriánál lévő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is.”
1946-ban a korábban a második világháborúban győztes nagyhatalmak a Szovjetunió, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és Franciaország egymás ellenségeivé váltak és mindenki saját érdekszféráját próbálta megvédeni. A nyugati nagyhatalmak ennek érdekében beáldozták Kelet-Közép Európát, amelyet 1944-45 folyamán a szovjetek szabadítottak fel a náci megszállás alól és Sztálin úgy gondolta, hogy ezekben az országban Moszkvahű kommunista kormányokat hoznak létre, így Magyarországon is. Ennek csak egy hozománya volt a Baltikumtól a horvát határig felállított határkerítés, amely érintette az osztrák-magyar határt is.
(A nyugati és keleti blokk ábrázolása térképen, a fekete vastagított vonal jelzi a vasfüggönyt)
A mintegy 355 km hosszú osztrák-magyar határon 1949-ban állították fel a műszaki határkerítést. Ennek előzménye a korábban már említett ideológiai és politikai ellentéteken túl a menekültek nagy aránya volt. A kommunista diktatúra hazai kiépülésével párhuzamosan 1946-tól egyre nagyobb számban menekültek át az akkor még nyitott határon magyarok ezrei, tízezrei. Ez ekkor még nem is volt olyan nehéz. Nem csak azért, mert konkrét fizikai határzár még nem létezett a nyugati határokon, de azért is, mert az osztrák főváros és a Bécsi medence szovjet megszállás alatt állt, így a szovjet zóna határa a magyar határtól nyugatabbra húzódott, így a menekülők számára a szabad világ csak Bécs után következett.
(A 355 km hosszú osztrák-magyar határ)
A hazai pártvezetés 1948-ban határozott egy műszaki határzár kiépítéséről az osztrák-magyar határon. Ezzel párhuzamosan a több, mint 600 km-es jugoszláv-magyar határon az elhidegült jugoszláv-magyar kapcsolatok miatt erődrendszert építettek ki. A magyar oldalon kiirtották a zöldhatár közelében lévő erdőövezet jelentős részét, őrtornyokat állítottak fel, majd a következő évben megkezdődött a technikai határzár kiépítése is. Ennek keretében 15 cm átmérőjű faoszlopokat állítottak fel két sorban egymással szemben. Az oszlopokat szögesdróttal fűzték össze. Az így kialakított két szögesdrót-kerítés között aknamezőket telepítettek. Emellett bevezették a mélységi határellenőrzés intézményét. Ennek keretében létrehozták a „határsávot”, amely egy a határtól számított 15 km-es területet övezett fel Ausztria szomszédságában. Az itt élők rendkívül szigorú szabályok alapján közlekedhettek csak a sávon belül. A határsávba belépni csak külön engedéllyel lehetett. Végül az 1948. évi 48. törvény kiadásával sor került a tiltott határátlépés büntetési tételének felemelésére is, valamint bevezettek egy új büntetőjogi kategóriát is: a tiltott határátlépés kisérletét.
(A vasfüggöny 1949 és 1956 között)
Az 1950-es években azonban egyre több panasz érkezett a határzár gyenge műszaki állapotára vonatkozóan. A faoszlopok elkorhadtak és az aknák sem megfelelően működtek, illetve 1953 márciusában Sztálin halálával megindult egy fokozatos nemzetközi enyhülési folyamat. 1956 márciusában Piros László belügyminiszter előterjesztésére a párt Politikai Bizottsága a határzár megszüntetéséről döntött. Ennek értelmében megkezdték a kettős drótkerítés és az aknazár felszedését. 1956 tavasza és ősze között 700.000 taposóaknát távolítottak el. A dolog pikantériája, hogy a feladattal 1956 őszére végeztek, így vált lehetővé a forradalom és szabadságharc alatt és azt követően több százezer ember átszökése a zöld határon.
(Magyar emberek átszökése a zöld határon 1956 őszén és telén)
A menekülthullám megállítása érdekében a Kádár János vezette kommunista kormányzat ismét a határzár felhúzása mellett döntött. 1957. március 2-án kelt a határozat az újabb vasfüggöny létrehozásáról. A munkálatok gyorsan haladtak, így már júniusra elkészült a teljes határszakaszon a szögesdrót kerítés, amelyet ezúttal fa helyett betonoszlopokra erősítettek. Az aknamezőt öt méter széles sávban telepítették, tíz év alatt több százezer aknát helyeztek el. Azonban ez a rendszer folyamatos karbantartást igényelt, az aknák elrozsdásodtak és sok volt a véletlen állatok okozta balesetek. Előfordult, hogy a közvetlenül az osztrák határvonalra telepített aknamezőből a Pinka patak robbanószert mosott át Ausztriába, ahol azok felrobbantak.
(Az 1957 és 1960-as évek középéig fennálló új határrendszer)
A magyar belügyi szervek 1964-ben úgy döntöttek, hogy átveszik a szovjet fejlesztésű SZ-100-as rendszert. Az SZ-100-as szovjet rendszer lényege nem a pusztítás, hanem a jelzés. A kerítésbe kisfeszültségű áramot vezetnek. A dróthoz érve, vagy azt átvágva a feszültségváltozás jelzést indukál a határőr örsökön. 200-300 méteres pontossággal megállapítható, hogy hol próbálnak átkelni a kerítésen. Egy-egy ilyen riasztásnál akár 80 határőr is elindult, hogy elfogja a disszidenst. A rendszer fontos eleme volt, hogy az előző változatoktól eltérően a kerítés nem a határvonalon állt, hanem volt hogy attól 2 kilométerre beljebb az ország területén. Ha valaki átverekedte magát a szögesdrót akadályokon, még 2 kilométert meg kellett tennie, hogy elérje a határt. A riasztásra kivonuló katonák könnyedén elkapták a próbálkozókat.
Rendkívül korszerűtlen eszköz volt, hiszen túlzott érzékenysége miatt – hiába a vadfogó kerítés – a zónába tévedő kisebb testű állatok, vagy éppen egy komolyabb szélmozgás hatására is riasztott. A tetemes építési költségek mellett sokba került a rendszer üzemeltetése is. Nagy volt az élőerő igény, hiszen a kerítés csak jelzett, az elfogás a határon szolgáló katonákra hárult.
(A SZ-100-as rendszer ábrázolása)
(Az elektromos jelzőrendszer ábrázolása)
A rendszert az 1970-es évektől korszerűsítették. Ez a korszerűsítés a kommunista rendszer legnagyobb önellentmondása volt: az új technológia Franciaországból érkezett, s azt jobb híján nyugati hitelekből fizették ki, s tartották fenn. Csak a jelzőrendszer karbantartása évente átlagosan 25 millió forintot emésztett fel.
(A vasfüggöny múzeum bemutatója a műszaki határzár működéséről)
Székely János vezérőrnagy, a Határőrség parancsnoka, 1987. október 5-én kelt összefoglaló jelentésében a jelzőrendszert elavultnak nyilvánította és elbontására tett javaslatot a pártvezetésnek. Ő főként anyagi költségekre hivatkozott és nem feltétlenül a közeljövőben bekövetkező kül- és belpolitikai eseményekre, de figyelemreméltó jelentést tett a határzárról.
Végül az MSZMP Központi Bizottsága 1989. február 28-án határozott a kerítésrendszer lebontásáról.
(Az MSZMP KB ülése 1989. február 28-án)
A határőrség egy szigorúan titkos gyakorlat során 1989. április 18-án megkezdte a határzár elbontását. A hivatalos munkavégzés kezdete 1989. május 2-án kezdődött Hegyeshalomnál, ahol egy nemzetközi sajtótájékoztató keretében jelentették ezt be.
(A vasfüggöny lebontásának bejelentése 1989. május 2-án)
(A műszaki határzár elbontása archív felvételeken)
(A vasfüggöny lebontása képekben)
A kerítés lebontásának munkálatai nagyon gyors ütemben haladtak, így amikor 1989. június 27-én Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszterek a kamerák előtt átvágták a drótkerítést, akkor ahhoz előbb vissza kellett építeni azt Kelénpataknál (Klingenbach), mert már ott is elbontották.
(Alois Mock és Horn Gyula átvágják a drótkerítést)
1989. augusztus 19-án a páneurópai piknik résztvevői egy szakaszon vághattak a drótkerítésből és sok kelet-német állampolgár átszökött a határon, de erre erőszakos válasz már nem érkezett. Végül a magyar kormány 1989. szeptember 10-én hivatalosan is megnyitotta az osztrák-magyar határt és ezzel megszűnt létezni a kelet és nyugat között felépített határ, de szellemi téren és a köztudatban ez a kelet és nyugat közötti különbség mind a mai napig létezik!
(A páneurópai piknik)
(A határnyitás ünnepélyes pillanata 1989. szeptember 10-én)
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált források:
- Mikola Bence: A magyarországi vasfüggöny története. https://atlo.team/a-magyarorszagi-vasfuggony-tortenete/ (2023. 02. 19.)
- Balogh Gábor: Vasfüggöny - A kommunista diktatúra szimbóluma. 30 éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2021. https://www.30eveszabadon.hu/vasfuggony--a-kommunista-diktatura-szimboluma (2023. 02. 19.)
- Magyarország története (televíziós sorozat). 44. rész. A létező szocializmus csődje. Magyarország története című könyvsorozat alapján. Kossuth Kiadó 2009. https://www.youtube.com/watch?v=ka45SyeFxIY (2023. 02. 19.)
