(Kádár sakkozik, forrás: Sakkozz mindennap!)
Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt az MSZMP főtitkára és így Magyarország első embere volt 1956 novembere és 1988 májusa között. Az ő nevével fémjelzett Kádár-korszak a szovjet típusú kommunizmus második fejezete vagy második kiadása volt hazánkban. Kádár és a párt vezetése sokat tanult az előző fejezet, a Rákosi-korszak hibáiból és ezekből levonva a megfelelő konzekvenciákat megpróbáltak az 1960-as évek elejétől egy másfajta szocializmust megteremti Magyarországon vagy ahogy Csehszlovákiában hívták ezt a folyamatot 1968-ban az emberarcú szocializmus megteremtésének a lehetősége. Ehhez mindenképpen szükség volt a vezetőre Kádár Jánosra, akit itthon, de leginkább nyugaton nagy taktikusnak tartottak éppen a sakk iránti elkötelezettsége és szeretete miatt. Kádárról azt megtudjuk állapítani, hogy szerette a sakkot é szívesen játszott is, de mindenképpen amatőr volt, nem profi, profi a politikában volt és a meglévő sakktudását itt tudta leginkább alkalmazni. Az alábbi írás Kádár fontosabb taktikai húzásait, lépéseit mutatja be, amelyet bevetett a hatalma 32 éve alatt.
(Kádár 1957-ben, forrás: Wikipédia)
Kádár János hatalomra kerülése nem nevezhető igazi taktikai lépésnek a részéről, de mindenképpen szükséges volt az alkalmazkodása a fennálló politikai helyzet megváltozása miatt. Kádár 1956 októberében a forradalom kitörésekor a Magyar Dolgozók Pártjának az MDP-nek a Központi Vezetőségnek a tagja volt, tehát a legfontosabb döntéshozók között ült. A forradalom kitörése után hasonló állásponton volt, mint Nagy Imre, tehát nem szabad a követeléseknek engedni és a forradalmat le kell verni. Október 25-én a helyzet eszkalálódása miatt szovjet kezdeményezésre Gerő Ernőt felmentették és helyette Kádár lett az MDP első titkára. Majd október 28-án a forradalom győzelme után a Nagy Imre-kormány államminisztere, az újjáalakított párt az MSZMP-nek a főtitkára lett és a november 1-jén a forradalmat „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte.
Azonban Kádár a délután folyamán távozott az Országházból, majd Münnich Ferenccel együtt Budapestről. Időközben ugyanis a szovjet vezetés Moszkvában úgy döntött, hogy Münnich vagy Kádár lenne a legalkalmasabb a forradalom leverése utáni folytatáshoz.
November 2-án Moszkvába érkezésük után egyenesen az SZKP elnökségi ülésére vitték őket. Kádár – ekkor még nem tudva, fogolyként vagy leendő vezetőként van-e jelen – beszámolójában vállalta a felelősséget az új párt, az MSZMP megalapításáért, a semlegesség kimondásáért és a Varsói Szerződésből való kilépésért, miközben – nyitva hagyva mozgásterét – úgy értékelte, Nagy Imre politikájában „vannak ellenforradalmi elemek is”. Tehát már részben itt kezdtek elhatárolódni saját kormányától és megkezdte a fordulását a saját politikájában. A katonai rendcsinálást nem ajánlotta, mondván, azzal a kommunista párt végképp elvesztené a hitelét.
November 3-án visszaérkezett Moszkvába Hruscsov szovjet pártvezető, akinek egy nappal előtte Tito a jugoszláv kommunista párt vezetője Kádárt javasolta az új magyar vezetőnek, a korábbi moszkvai nagykövet Münnichhel szemben. Az SZKP elnökségi ülésén Kádár végighallgatta Hruscsov helyzetértékelését, mely szerint Magyarországon ellenforradalmi veszély van, válaszában már úgy fogalmazott: „Igen, Önöknek igazuk van. Ahhoz, hogy a helyzet stabilizálódjon, most az Önök segítsége kell.” Tehát nagyot fordult a népünk dicsőséges felkelése kijelentéséhez képest pár nap alatt.
Az ülésen ezután Hruscsov ismertette a leendő magyar kormány névsorát, majd Kádár már arról beszélt, hogy Magyarországon „az ellenforradalmárok kommunistákat gyilkolnak, Nagy Imre pedig fedezi őket.” Így a felelősséget tulajdonképpen Nagy Imre nyakába varta, pedig Kádár a magyarországi felső vezetés fontos tagjaként részt vett a döntések meghozatalában október 23-át követően. Ezt követően pedig már ismertek a történetek: a szovjet hadsereg november 4-én elkezdte leverni a forradalmat, majd november 7-én Kádárt szovjet tankokkal hozták Budapestre.
(Kádár János beszédet mond az ENSZ XV. Kongresszusán 1960. október 3-án, forrás: MTI)
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlás nagy nemzetközi felháborodást keltett olyannyira, hogy az ENSZ még napirendjére is tűzte a Magyarországon zajló forradalom és azt követő megtorlás ügyét az úgynevezett magyar kérdést.
A forradalom leverésében/leveréséből fogant Kádár-rendszert az USA nem ismerte el legitimnek, s a politikai amnesztiát, mint a tárgyalások előfeltételét tartotta napirenden. Washington éveken át tudatosan helyezte fókuszba a magyar kérdést, konkrét formájában tulajdonképpen a politikai amnesztia kérdését. Az 1960-as évektől a magyar vezetés számára is fontossá vált a rendszer nemzetközi elismertetése, így ennek érdekében cselekedett Kádár is.
Ezt jelezte az 1961-es részleges amnesztia, de ez még nem volt elegendő! 1962. október 20-án Richard H. Davis európai ügyekért felelős külügyi államtitkár memorandumban jelezte, hogy amennyiben „a magyar kormány saját kezdeményezésére szabadon bocsátaná azon személyeket, akik esetleg még börtönben vannak Magyarországon az 1956 októberi–novemberi eseményekben való részvételük miatt”, akkor az USA annak teljes körében megszüntetné a magyar kérdés tárgyalását az ENSZ-ben, elfogadná a magyar ENSZ képviselő megbízólevelét, és azonnal hajlandó lenne megindítani a két ország kapcsolatait normalizáló tárgyalásokat.
Ennek tükrében az ENSZ napirendről 1962 decemberében lekerült a magyar kérdés, a Kádár vezette hatalom pedig 1963 tavaszán általános amnesztiát hirdetett az 1956-ot követően elítéltekkel szemben. Ennek a taktikai lépésnek köszönhetően megtörtént a Kádár vezette hatalom nemzetközi elismerése, illetve megkezdődött a magyar-amerikai kapcsolatok rendezése.
(Kádár János beszámolója az MSZMP VIII. kongresszusán 1962 novemberében, forrás: MTI Nemzeti Archívum)
Az amnesztia és a nemzetközi elismertetéssel párhuzamosan megkezdődött a diktatúra enyhülése vagy csehszlovák változatban az emberarcúbb szocializmus kiépítése hazánkban. 1962-ben Kádár a kongresszuson kijelentette, hogy leraktuk a szocializmus alapjait.
Kádár egy nem mindennapi ajánlatot tett a magyar társadalomnak: Ha nem kérdőjelezik meg a párt és az ő legfőbb hatalmát, a Szovjetunióval való barátságot, nem emlegetik 1956-ot és a lakosság távol marad a politikai élettől, akkor cserébe egy viszonylagos békét, nyugalmat és fejlődést tudnak biztosítani a magyar lakosságnak. Ez volt a ki nem mondott kádári alku, amely nem feltétlen megfelelő szóhasználat erre, mert egy alkuhoz két egyenlő félre volt szükség, hanem inkább úgy lehet mondani, hogy a magyarországi szocializmus második fejezetének politikai hitvallása és küldetése.
Kádár és a felső vezetés ezt a politikai hitvallást két nagyon fontos tanulság levonása miatt alakította ki: Egyrészt tanulni kell a szocializmus első fejezetének, a Rákosi-korszaknak a hibáiból, nem lehet olyan politikát folytatni, amely kivívja a társadalmi csoportok ellenszenveit és végső soron felidézheti egy újabb 56-nak a rémét. Másrészt el kell vetni a Rákosi által képviselt vezérkultuszt és ennek a politikának volt az az eredménye, hogy Rákosi és hívei nem térhettek haza a Szovjetunióból, valamint Kádár sikeres taktikai lépései között szerepel, hogy sikerült a hazai Rákosi-erőket kiszorítani nemcsak a párt vezetéséből, hanem a pártból és a politikából is.
(Alexander Dubcek a csehszlovák kommunista párt főtitkára és Kádár 1968-ban, forrás: MTI)
1968 fontos év volt Kádár számára. Egyrészről január 1-jén indult útjára az új gazdasági mechanizmus, amely a szocialista Magyarország gazdasági irányításának és tervezésének átfogó reformja volt. Lényege, hogy csökkent a tervutasítások szerepe a gazdaságban és nagyobb önállóságot kaptak a vállalatok a termelés és a beruházás terén, a hatósági árszabályozás mellett egyes termékek árát a piachoz viszonyították, valamint a központi bérezés helyett a vállalatok ezen a téren is kaptak önállóságot.
A reformok előzménye, hogy az 1960-as évek közepére a magyar gazdaság fejlődése kifulladt és az életszínvonal-politika, valamint a gazdasági növekedés fenntartása érdekében szükségessé vált a gazdaság megreformálása. 1965 és 1966 folyamán dolgozták ki a reform főbb intézkedéseit és lépéseit. 1966 novemberében a Központi Bizottság elfogadta a reform alapelveit és határozott az első intézkedéscsomag 1968. január 1-jei bevezetéséről.
A döntésben meghatározó jelentőségűnek bizonyult Kádár János kedvező állásfoglalása. Kádár egyáltalán nem volt tekinthető reformer embernek a párton belül is a konzervatívabb szárnyhoz tartozott, a változtatások eshetőségét kizárólag a szocialista projekt és az életszínvonal-politika szempontjából mérlegelte. A szovjet típusú rendszer politikai alapjaihoz nem is engedett hozzányúlni, s mindig aggályosan figyelt a Szovjetunió vezetésének reakciójára. Az adott pillanatban úgy látta, hogy változás nélkül nem lehetséges az életszínvonal állandó emelése, a reform nem osztja meg végletesen a pártvezetést és Moszkva nem alapvetően ellenséges. Így utat engedett a reformoknak.
Azonban ezekhez a reformokhoz később nem volt meg a kellő politikai támogatottság sem itthon, sem Moszkvában és ez nagy részben köszönhető a csehszlovákiai eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az előző képen már látott Alexander Dubcek főtitkár vezetésével a szintén kommunista Csehszlovákiában is hasonló reformokkal kísérleteztek, de ez a gazdasági mellett politikai reformokat is jelentett volna. 1968 tavaszán Prágában nyílt, csaknem teljesen szabad vita indult a csehszlovákiai szocializmus múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Ezt azonban a szovjet pártvezetés nem tűrte és különösen veszélyesnek titulálta a történteket és hosszas tárgyalások, egyeztetés után augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel megindították a Duna hadműveletet, melyben a szovjet csapatok lengyel, magyar és bolgár támogatással bevonultak Csehszlovákiába és helyreállították a rendet.
A magyar pártvezetés és Kádár a kimaradásra apellált, nem szeretett volna részt venni egy ilyen katonai hadműveletben, de amikor a szovjet pártvezetés választás elé állította, akkor nem tudott vagy nem akart nemet mondani. Ebből is látszik, hogy Kádár taktikai politizálásának meg voltak a határai, nem tevékenykedhetett kénye-kedve szerint, hanem a szovjet érdekeknek megfelelően kellett politizálnia, valamint Kádár csak egy szovjet zónán belüli csatlós államnak volt a vezetője, nem az egész szovjet blokknak, így meg kellett hajolnia a felsőbb kérések előtt, még ha azokkal nem is értett egyet!
A prágai tavasz leverése később magával rántotta a magyar gazdasági reformokat is. Kádárt 1972. február 11-iki moszkvai látogatásán Brezsnyev szovjet pártfőtitkár nyíltan kérdőre vonta a gazdasági reformok, illetve azok „aggasztó következményei” miatt, sőt 1972. november 26-án a tököli szovjet katonai légibázisra személyesen ellátogatva ultimátumszerűen követelte a reformok leállítását. Így végül Kádár engedve a szovjeteknek és a saját politikai elképzeléseinek hátat fordítva, 1973-ban leállította az új gazdasági mechanizmus folyamatát.
(Kádár János és Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár Budapesten 1972-ben, forrás: Múzeum Antikvárium)
1972-ben ünnepelte a 60. születésnapját Kádár János, azonban neki ez az év nem a kerek évforduló méltó megünnepléséről szólt. Az előző fejezetre visszatérve 1972 februárjában Moszkvában Kádár eléggé egyértelmű utasítást kapott arra nézve, hogy a reformokat le kell állítani, mert a szovjetek szerint, azok szétfeszítik az egész kommunista rendszert. Emellett a reformok miatt a párt radikálisabb szárnya is támadta itthon.
Ezen események következtében 1972. május 10-én az MSZMP Politikai Bizottságának a következőket írta: "Pártunkban tisztség betöltésére bárki is csak érdemei és hatékony munka alapján jogosult. Helytelen, ha valaki pusztán múltbéli érdemek alapján, kegyeletből vagy megszokottság miatt marad időn túl egy tisztségben, és beidegzett sablonokkal, a politikai munka mesterségbeli rutinjával próbál úgymond >>vezetni<<. Én magam semmiképpen nem akarok ilyen helyzetbe jutni. A rám bízott felelős munkát a jó ügy szolgálatának szándékával vállaltam, szeretném azt tisztességesen befejezni és másnak átadni". Ebben tulajdonképpen belengette a saját távozását és lemondását a pártfőtitkári pozícióból. Hogy miért is tette ezt Kádár? A válasz eléggé egyszerű: leakart számolni a párt radikálisabb, a Biszku Béla, Gáspár Sándor és Moszkva kedvence Komócsin Zoltán vezette szárnnyal. Utóbbiak titokban, de tudottan kvázi puccsra készültek, Moszkva jóváhagyásával felrúgták volna az 1956-os forradalom leverése után kialakított törékeny egyensúlyt.
A május 18-i és 22-i Politikai Bizottsági ülésen is napirendre került a nyugdíjazási kérelem. A május 18-i ülésen ismertették a Szovjet Kommunista Párt határozatát arról, hogy Kádárt Lenin-renddel, a legmagasabb szovjet érdemrenddel tüntetik ki. A PB következő, május 22-i ülésén a baloldaliak és a reformerek már felváltva álltak ki Kádár mellett. Ezek az események szintén azt mutatták, hogy Kádár a párt balszárnyát kívánta leszerelni ezzel a bejelentésével. Ez tőle egy tudatos, taktikai lépés volt.
A június 13-i ülésen Kádár már azt mondta, "nagy nyomatékkal kérném és ajánlanám, hogy a mai tárgyalás és határozathozatal után a kérdést mint olyat, le kell venni a napirendről. És higgyék el az elvtársak, ami személy szerint engem illet, én képes vagyok rá: leveszem a napirendről, kidobom a fejemből, és nem foglalkozom vele. Végzem a munkámat úgy, ahogy eddig végeztem". Ezt követően pedig a testület tagjai "kérdés és hozzászólás nélkül egyhangúlag" elfogadta a Kádárt pozíciójában megerősítő határozatot.
Majd ezt követően Kádárnak sikerült a párt felső vezetéséből kiszorítania a párt balszárnyát, majd 1975-ben pedig a gazdasági reform kidolgozóit és támogatóit (Fehér Lajos, Nyers Rezső, Aczél György) és leváltotta a minisztertanács elnökét Fock Jenőt is.
(Kádár 1981-ben, forrás: Fortepan)
Utolsó nagy politikai lépésének az tekinthető, amikor 1981-ben nyíltan kimondta, hogy Lengyelországban nem lehet hasonló módon, katonailag beavatkozni, mint 1956-ban hazánkban vagy 1968-ban Csehszlovákiában, illetve segítséget kívánt nyújtani az új politikai és katonai vezetésnek.
Történt ugyanis, hogy 1980-an folyamán Lengyelországban megalakult a Szolidaritás független munkásmozgalmi szakszervezet, amely sztrájkokba és tüntetésekbe kezdett Lengyelországban. A mozgalom hamarosan több, mint 10 millió főtt számlált és tulajdonképpen megbénult Lengyelország ebben az időszakban.
A szovjet vezetés kezdettől fogva figyelemmel kísérelte az eseményeket és felszólította a lengyel kormányt, hogy vezesse a hadiállapotot, mert ha nem akkor katonailag a Varsói Szerződés csapatai beavatkoznak. Erre végül nem került sor, mivel a szovjet testvérországok vezetői, többek között Kádár sem támogatta ezt, majd a lengyelek bevezették a hadiállapotot 1981 év végén, ami másfél évig hatályban maradt.
Kádár az 1956-os tapasztalataiból kiindulva azt hangsúlyozta a lengyel testvérpárt vezetői előtt, akiket rendkívül érdekelt Kádár véleménye, hogy mindezt maga a lengyel vezetés oldja meg, a lehető legkisebb áldozattal - amennyire lehetséges vérontás nélkül -, s csak a minimálisan szükséges "adminisztratív" eszközük bevetésével.
A pártvezetés és maga Kádár kiállt Jaruzelski lengyel miniszterelnök és pártfőtitkár mellett. Olyannyira, hogy Jaruzelski kérésének megfelelően gyors gazdasági segítséget nyújtanak Lengyelországnak: "36-37 millió rubel értékben" szállítanak közszükségleti cikkeket, "amelyek térítéséről később egyezünk meg" (ebből végül 26 millió rubel értékű magyar gazdasági segítség lett, amelyet Budapest térítésmentesen számolt el; ez volt az egyetlen ingyenes szállítmány a lengyeleknek). Kádár olyannyira fontosnak tartotta a Jaruzelski melletti feltétlen kiállást, hogy még a hadiállapot bevezetésének délutánján felhívta őt, és elmondta neki, hogy mindenben számíthat az MSZMP és személy szerint az ő segítségére.
Kádár itt mutatta meg igazán, hogy valóban tanultak-e 1956-ból vagy nem.
(Grósz Károly az új pártfőtitkár és Kádár az MSZMP 1988. május 21-i pártértekezletén, forrás: MTI Nemzeti Archívum)
Kádár 1988-ra ellőtte minden politikai huszárlépését és nem maradt B-terv a tarsolyában, amellyel megtudta volna akadályoznia a leváltását. A leváltása korából és egészségügyi állapotából kiindulva nem volt annyira meglepő, de ahogyan elbántak vele az már igen.
Grósz Károly, aki ekkor a minisztertanács elnöke volt és támogatói május 21-ről 22-re virradó éjszaka arra beszélték rá a KB tagjait, hogy a szavazólistáról húzzák ki Kádár embereinek a neveit. Ez be is jött: A Politikai Bizottságba senki sem került be, aki Kádárt támogatta korábban, maga a főtitkár sem! Kádárt leváltották a főtitkári posztból is utódja a már előbb említett Grósz Károly lett, de kreáltak neki egy pártelnöki pozíciót, amely korábban nem is létezett, így ez egy tiszteletbeli titulus volt és ezzel meg is pecsételődött Kádár politikai karrierje.
Az írás végén egy kis érdekesség: Hogy mennyire is tartották nagy taktikusnak Kádárt az mi sem tükrözi jobban, hogy például Helmut Schmidt, aki 1974 és 1982 között volt Németország kancellárja az életrajzi könyvében megemlíti Kádárt, mint egy nyitott embert, aki taktikusan és szinte kesztyűs kézzel irányítja Magyarországot.
Ezenkívül 1980 novemberében interjút adott a szovjet Komszomolszkaja Pravda című újságnak és ez magyarul a Magyar Ifjúságban is megjelent 1980 decemberében. Ebben az interjúban a sakk társadalmi és a fiatalok nevelésében játszott szerepéről kérdezték: "El kell sajátítani a logika, a variációs számítás, a stratégia és a taktika elemeit a gondolkodásban. Meg kell tanulni, hogy előbb kell gondolkodni, azután lépni, cselekedni. Végül, meg kell a fiatalnak tanulni a vereséget és a győzelmet is megfelelően elviselni; tudjuk, egyik sem könnyű tudomány."
A Time magazin 1986 augusztusában címlapon hozta Kádárt és azt a címet adták, hogy: a Kádár örökség, interjú Magyarország politikai sakkmesterével.
(Time magazin 1986 augusztusi száma, forrás: Sakkozz mindennap!)
Kádárnak szabadidejében lételeme volt a sakk és ez meghatározta politikai lépéseit, döntéseit is, amelyekre számtalan példát találunk a 32 éves uralma alatt.
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált források:
- Éljen május elseje! Kádár János a „nemzetközileg elismert sakkmester”! Sakkozz mindennap! https://sakkozzmindennap.blog.hu/2015/05/01/eljen_majus_elseje_689 (2024. 02. 09.)
- Retörki Kronológia. https://kronologia-archivum.retorki.hu/kronologia (2024. 02. 09.)
- 1972: Kádár lemond, aztán mégsem. Index. https://index.hu/belfold/tegnapiujsag/2008/05/10/1972_kadar_lemond_aztan_megsem/ (2024. 02. 09.)
- MSZMP PB jegyzőkönyvek: 1972 május 18., 22., illetve június. 13. Magyar Nemzeti Levéltár. Adatbázisok Online. https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/pdfview2?file=static/documents/mszmp_mdp/HU_MNL_OL_M-KS_288_05_05811.pdf#search=&page=9 (2024. 02. 09.) https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/pdfview2?file=static/documents/mszmp_mdp/HU_MNL_OL_M-KS_288_05_05812.pdf#search=&page=1 (2024. 02. 09.) https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/pdfview2?file=static/documents/mszmp_mdp/HU_MNL_OL_M-KS_288_05_05830.pdf#search=&page=273 (2024. 02. 09.)
- Tischler János (2002): 1981. december 13.: Az ő dolguk (Magyarország és a lengyel válság 1980-81). Magyar Narancs. https://magyarnarancs.hu/belpol/1981_december_13_az_o_dolguk_magyarorszag_es_a_lengyel_valsag_1980-81-60211 (2024. 02. 09.)
- Kádár János bukása - Az 1988. májusi pártértekezlet. XX. Század Intézet. https://www.xxszazadintezet.hu/kadar-janos-bukasa-az-1988-majusi-partertekezlet/ (2024. 02. 09.)
- Helmut Schmidt: Nyugállományban, Számvetés. 71. oldal.
