(Grósz Károly és Kádár János az MSZMP 1988. május 21-i pártértekezletén, forrás: MTI Nemzeti Archívum)
A Kádár János a 20. századi magyar történelem talán legnagyobb Big Brotherje, azaz Nagy Testvére az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésétől egészen 1988-ig irányította pártfőtitkárként a Magyar Szocialista Munkáspártot (MSZMP) és ebben a tisztségben Magyarországot is. Az 1988-as bukásának számos bel- és külpolitikai oka is volt, de ennek jelei a közvélemény számára 1987-ig nem voltak láthatóak. Az elkövetkezendőkben az előbb említett okok mellett bemutatásra kerül az MSZMP rendkívüli pártértekezlete is, ahol a főtitkár leváltották és amiben nagy szerepe volt a képen látható másik személynek: Grósz Károlynak.
Előzmények, a háttér
A Kádár-rendszer stabilitását meghatározó életszínvonal-politika és annak hatásai az 1973-as és az 1979-es olajválság következtében meginogtak. Tudni kell, hogy az olajválság következtében bekövetkező gazdasági válságot a nyugati kapitalista világ, azért tudta jól kezelni, mert gazdasági szerkezetváltást hajtott végre és elmozdult high-tech, tehát az elektronika, informatika, telekommunikáció fejlesztése irányába, valamint az ipari társadalmakat felváltotta az ipar utáni (posztindusztriális) társadalmak, amelyekben már dominált a szolgáltató ipar a mezőgazdaság és az ipar helyett.
Ennek ellenkezője zajlott le a szocialista országokban és így hazánkban is. Nem történt meg gazdasági szerkezetváltás, továbbra is meghatározó volt a tervutasításos rendszer, a termelést a minőség helyett a mennyiség jellemezte, a technológiánk jelentősen elmaradt a nyugathoz képest és ha szerettük volna a lépést tartani, akkor nyugatról kellett megvásárolnunk a technológiákat. Ehhez viszont pénzt kellett előteremteni, így hitel vett fel a magyar állam. Később viszont a hitelek visszafizetésére is hitelt kellett felvenni, így egyfajta adósságspirálba került az állam és 1981-re államcsőd fenyegette Magyarországot. Ekkor határozta el a kádári vezetés, hogy Moszkvát megkerülve belép a Nemzetközi Valutalapba (IMF) és a Világbankba és a két szervezet által nyújtott kölcsön miatt kerülte el hazánk a fizetésképtelenséget.
(Az eladósodás mértéke és időszakai, forrás: Elemzésközpont)
(Magyarország eladósodásának folyamata 1970 és 1990 között, forrás: NKP)
Erre a csőd elkerülése mellett azért is volt szükség, hogy a kormány tudja fedezni az életszínvonal-politikát. Ugyanis a Kádár-rendszer arra épült, hogyha növekszik az életszínvonal, akkor az emberek nem érzik a problémákat és nem foglalkoznak a politikával, tehát nincs veszélyben a hatalom a kommunisták számára (1956-os tapasztalatokból szűrték ezt le). Ezt nevezik kádári alkunak, de véleményem szerint nem helyes kifejezés, ugyanis a Kádár vezette hatalom diktálta a feltételeket és cserébe a "jogosultságokat" a nép számára, tehát a népnek igazából nem volt ebbe beleszólása.
(Kádár hatalmának biztosítéka, forrás: NKP)
Csakhogy az életszínvonal már az 1980-as években nem hogy nem nőtt, hanem csökkent. Megjelent az infláció, csökkentek a reálbérek, tehát kevesebbet ért az emberek fizetése, megjelent a munkahelyen belüli munkanélküliség. Az emberek, hogy megéljenek másodállást vállaltak, hogy eltartsák családjaikat, de ennek az önkizsákmányoló életmódnak súlyos következményei lettek: korai halálozás, csökkenő gyermekvállalási kedv és születésszám, válások, alkoholizmus.
(A tervezett és a megvalósult gazdasági növekedés, forrás: NKP)
Kádár János érezve a társadalmi elégedetlenség növekedését az 1985-ös pártkongresszuson olyan határozatot kívánt keresztül vinni, amellyel visszatérnek az életszínvonal növekedését támogató gazdaságpolitikához. Az 1986-ban indult VII. ötéves terv is ennek a szellemében készült el. A küldöttek közül egyedül Grósz Károly, a budapesti pártbizottság első titkára fogalmazott meg kritikát a kongresszusi határozattal kapcsolatban, amiért Kádár megfedte. Az elfogadott terveket azonban már a következő évben meg kellett változtatni, mert a pénzügypolitikában bekövetkezett lazítás az államadósság növekedéséhez vezetett.
(Kádár János az MSZMP 1985. évi kongresszusán, forrás: Hajrá Magyarország blog)
Az 1985-ös év más szempontból is fontos volt. Ebben az évben került a Szovjetunió élére Mihail Gorbacsov. Az SZKP megválasztott főtitkára éppen a kényszerű magyarországi változások idején jutott el a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyíltság) politikájának meghirdetéséhez, amivel nemcsak a gazdaságpolitikai változásoknak nyitott szabadabb utat, hanem a hatalom berkeiben egyre többek által sürgetett politikai-intézményi reformok lehetőségét is felvetette.
(Mihail Gorbacsov az SZKP főtitkára, forrás: Retörki)
Hazánkban a gazdasági válság hatásaként fokozódott a társadalmi feszültség, ami szükségessé tette a változtatást a vezetésben: Kádár 1987 júniusában menesztette a Minisztertanács elnöki posztját betöltő Lázár Györgyöt, utódjának Grósz Károlyt nevezte ki. Nem volt kétséges, hogy a megindult utódlási harcban elsőként vele kell számolni.
(Lázár György miniszterelnök 1975 és 1987 között, forrás: Kommunizmuskutató Intézet)
(Grósz Károly miniszterelnök 1987-1988 között, majd pártfőtitkár, forrás: Blikk)
Az MSZMP-n belül megerősödtek a reformkommunisták, mint például Németh Miklós, Nyers Rezső és Pozsgay Imre, akik a szocializmus megújítását szorgalmazták szemben Kádárral és Grósszal, akik nehezen voltak nyitottak a gorbacsovi reformokra. Kádár külföldi nyilatkozataiban tagadta a válságjelenségeket és még Nagy Imrére is kitért egy 1988-as interjújában:
(Kádár interjúja a CBS amerikai csatornának 1988 májusában, forrás: Youtube)
Kádár bukását saját pártja okozta közvetlenül, de közvetetten a megjelenő és egyre inkább kibontakozó ellenzéki mozgalmak is hozzájárultak ehhez. A demokratikus ellenzék illegálisan terjesztett folyóirata, a Beszélő 1987 közepén különszámként jelentette meg a „Társadalmi szerződés” című politikai programját, s ennek bevezető passzusában szerepelt először a nevezetes mondat: „Kádárnak mennie kell!” Akkor kevesen hitték, hogy egy esztendő sem kell a három évtizede a csúcson lévő vezető menesztéséhez.
(A Társadalmi Szerződés programjából részlet, forrás: Beszélő online)
A rendkívüli pártértekezlet
Miután a pártvezetés és a tagság egy része érzékelte, hogy a csökkenő életszínvonal miatt megváltozott a közvélemény hozzáállása, az országos pártértekezlet összehívását eszközölte ki. Az MSZMP szabályzata lehetővé tette, hogy két kongresszus között országos értekezlet keretei között vizsgálják meg az addig elért eredményeket. Korábban ezeket a félidei értékeléseket KB ülések alkalmával tartották meg, zárt ajtók mögött.
Hosszas előkészületek után, 1988. május 20-án nyílt meg a Magyar Szocialista és Munkáspárt országos pártértekezlete, amely az utolsó fejezete volt Kádár János hatalomban eltöltött harminckét évének. Jelentős hazai és nemzetközi várakozás előzte meg az értekezletet, hiszen lehetett érezni, hogy földcsuszamlásszerű változások fognak bekövetkezni.
Az első hozzászóló Kádár János volt, aki beszédében az országban kialakult helyzetet mutatta be. A XIII. kongresszus óta eltelt időszak gazdasági sikereinek felvázolása után szembesítette a jelenlévőket a pénzügyi helyzet romlásával is. A rendszer alapját jelentő életszínvonal-politikáról a következőt mondta: „…s mindennek következtében nemcsak az életszínvonal érzékelhető emeléséhez, hanem annak teljes körű megvédéséhez is hiányoznak a féltetelek.” Ennek beismerése megrengette a rendszer alappillérét. Ezek után beszédében kiállt a korábbi politika helyessége mellett. Bár támogatta a reformokat, de nemet mondott a többpártrendszer gondolatára. „…s utasítson [a Pártértekezlet] el minden olyan törekvést, amely a burzsoá demokrácia, az anarchia irányába mutat…” Beszéde végén cselekvésre buzdította a jelenlévőket, és sok sikert kívánt a szocializmus építéséhez.
(Beszámoló a rendkívüli pártértekezletről, forrás: Youtube)
Grósz Károly felszólalása elején egyetértését fejezte ki az előtte szólókkal és a pártértekezlet határozattervezete mellett is kiállt. Az elmúlt években nem volt jellemző, hogy a párt vezetői vállalták volna az elkövetett hibáikért a felelősséget. Grósz ezzel szemben vállalta korábbi rossz döntéséért a felelősséget: „Néhány nagy gazdasági természetű kérdésben súlyosan tévedtünk. Ebben tetten érem saját felelősségemet is (…). Természetesnek tartom, hogy ezek politikai következményeit vállalnom kell.” Ez a beismerés a nyilvánosságnak szólt, azt üzenve, hogy az új vezetés más lesz, mint az eddigi, annak ellenére, hogy ő is az egypártrendszer mellett volt.
Grósz mellett a másik legjobban várt felszólaló Pozsgay Imre volt, akinek beszéde nagyon érzelmesre sikerült. Az ország akkori állapotát a következőképpen festette le: „Mi az, amit a párttagok és pártonkívüliek egyaránt tudnak? Tudják, hogy a XX. században a katasztrófák kezelésére szolgáló összes tartalékunkat kimerítettük. Nincs több tartalékunk katasztrófára: nekünk élni kell és előbb-utóbb ismét jól élni!” A helyzet orvoslásához szerinte új közmegegyezésre van szükség, mely megalkotásában a Hazafias Népfrontnak szánt kiemelt szerepet – nem véletlenül, hiszen ő volt a szervezet elnöke. A közjogi viszonyok megújítását, mint a választási reformot és az Alkotmánybíróság felállítását mind a Népfront támogatásával tartotta kivitelezhetőnek. Beszédében még szólt a felelősség és a megújulás kérdéséről is.
Az értekezletet Kádár János vita-összefoglalója zárta, amely az utolsó nyilvánosság előtt elmondott beszéde volt. A pártkongresszus végén történt meg a szavazás a Politikai Bizottság tagjairól, mely a kádárista konzervatívok vereségét jelentette. A régi gárda tagjait nem választották be újra a Politikai Bizottságba. Ez annak volt köszönhető, hogy a Grószt támogatók május 21-ről 22-re virradó éjszaka arra beszélték rá a KB tagjait, hogy a szavazólistáról húzzák ki Kádár embereinek a neveit. A megválasztott új PB tagok Grósz szövetségesei közül kerültek ki.
Grósz és a mögötte felsorakozó új hatalmi centrum tagjai a kikerülhetetlen reformokat maguk is a párt hegemóniáját minden áron fenntartva kívánták végrehajtani. Úgy akarták Kádárt leváltani, hogy ne keltsenek veszélyérzetet sem az ortodox irányzat képviselőiben, sem a hatalmi apparátusban. A pozíciójához váltig ragaszkodó Kádár sorsát végül az döntötte el, hogy a gorbacsovi vezetés is úgy ítélte meg, hogy a továbbhaladást fékező, konzervatív erők közé süllyedt. Menesztésével, minden respektusa ellenére egyetértett Gorbacsov is, miután az elé került jelentések és javaslatok sürgették az azonnali váltást. Moszkva is támogatta Grósz élre állítását. Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke Gorbacsov küldötteként érkezett Budapestre tárgyalni, ekkor dőlt el, hogy Kádárt „felfelé buktatják”: létrehozzák számára a tényleges hatalmat nem nyújtó pártelnöki tisztséget.
(Vlagyimir Krjucskov a kép közepén, forrás: VERITAS Történetkutató Intézet)
A pártelnökké buktatott Kádárnak nem maradtak emberei a felső vezetésben, így légüres térbe került. Grósz és az őt támogatók által kitűzött célokat az országos értekezlet eredményesen valósította meg, leváltották a reformok útjában álló korábbi vezetőket, és a szovjeteknek megfelelő megfiatalított vezetést sikerült megválasztani. A Politikai Bizottság átlagéletkora az eddigi 60-ról lecsökkent 52-re, és a régi konzervatívok helyett olyan elkötelezett reformerek kerültek be, mint Pozsgay Imre és Nyers Rezső. Magyarország előtt álló feladatok megoldásához mindenféleképpen egy új csapatra volt szükség, melyet elfogadtak mind az amerikaiak, mind a szovjetek.
(Pozsgay Imre, forrás: Alfahir.hu)
Pártelnökként Kádár már nem játszott szerepet a magyar politika irányításában. Betegsége súlyosbodott, hamarosan nem is lett volna képes munkavégzésre. Egy alkalommal, 1988 decemberében még részt vett a KB ülésén, utána viszont már csak mint a párt „kezelendő” problémája jelent meg, nevezetesen 1956 és Nagy Imre szerepének átértékelése ügyében. A kádári rendszer eme utolsó legitimációs pillérének kidőlése a korszak névadójának megítélését is súlyosan érintette. Kádár 1989. április 12-én váratlanul megjelent a Központi Bizottság ülésén, ahol rögtön szót kapott. Erről a beszédről már egy korábbi cikkben írtam: https://mertigykerekavilag.blog.hu/2022/10/16/az_utolso_beszed (2025. 03. 07.).
Zavarosan fogalmazó, mentálisan összeomlott, bűntudatával küszködő beteg aggastyán állt ott az egykori magabiztos, pozícióját évtizedeken át rendíthetetlenül őrző, s „fénykorában” valódi népszerűséget is élvező politikus helyett. Ezek után nem is lehetett ellenvetés, amikor a következő alkalommal, május 8-án Grósz Károly javaslatára Kádárt felmentették pártelnöki tisztségéből. Jellemző gesztus: összepakolta a holmiját, és várta, hogy kiköltöztessék hivatali villájából.
Kádár Jánosnak még el kellett viselnie áldozatai, Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes temetését, rehabilitálásukat azonban már nem érte meg. Mint valami sorstragédiában éppen azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság kihirdette ítéletét Nagy Imre ártatlanságáról.
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált források:
- Apor Attila (2023): Kádár János bukása - Az 1988. májusi pártértekezlet. XX. Század Intézet. https://www.xxszazadintezet.hu/kadar-janos-bukasa-az-1988-majusi-partertekezlet/ (2025. 03. 07.)
- Ripp Zoltán (2012): Kádár, a bukott. Múlt-kor történelmi magazin. https://m.mult-kor.hu/20120418_kadar_a_bukott?pIdx=2 (2025. 03. 07.)
